„Szakállam egyidős a háborúval” - Magyar Kurír

Fotó: Mészáros Ákos

Az első lovas szép hagyományos huszárruhába öltözve várakozik, a másik már sokkal inkább a XX. századra jellemző öltözékben, csukaszürkében és gázálarcban várja a hadba indulást, sőt a lován is gázmaszk van. „Nincs a háborúnak irtózatosabb eszköze, mint a gáz, nagyobb pánikot előidézni, mint gázzal, nem lehet.” Dr. Kemény Gyula ezredorvos, 1915.
A háttérben a végtelen pusztaság, a még békés búzamező, amely nemsokára borzasztó harctérré változik. „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam” – mondta 1914-ben Ferenc József császár.
Körben a falon egykori katonák arcképei, képes levelezőlapjai. Tapétaszerűen borítják a falakat. A háttérből erőteljes zajok hallatszanak ütemesen, sőt erőszakosan, mintha monoton zakatoló gépek lennének a közelben. A sokféle hang, a fotók, a falakra ragasztott rengeteg idézet az első világháború politikusaitól, tábornokoktól, közkatonáktól, íróktól és költőktől elképesztő hatást gyakorolnak a látogatókra. A kiállítás szinte tökéletes audiovizuális élményt nyújt. Még szagokat is érezhetünk, amikor keresztülmegyünk egy jól megépített lövészárkon, majd egy homokzsákokkal körülvett mocsaras vidéken találjuk magunkat. Bugyborékoló, fertőzött talajt idéz meg ez a fekete mozgó-bűzlő anyag. De a kellemetlen, ammóniaszerű szag még éppen elviselhető, a kiállítás rendezői ügyeltek a nézők tűrőképességére.
„Szegény fiúk elnyűtt és agyoncsapzott lövészárok arca merő vád és szemrehányás volt a civilizáció és a kereszténység ellen.” Herczeg Ferenc írta e súlyos mondatot az 1910-es években.
Az egyes termekben korabeli filmeket vetítenek folyamatosan, nagy képernyős tévéken, méghozzá tematikusan: először a háború előtti európai városok életét láthatjuk, majd egy másik teremben a hadba vonuló katonákat, virágos jókedvükben, kicsit odébb pedig már a harcterek iszonyatát figyelhetjük meg. A háború rengeteg halálos áldozatot és sebesültet eredményezett. A felújított eredeti fekete-fehér mozgófilmeken orvosok és ápolónők nyújtanak segítséget a katonáknak. Egy művégtaggyár dolgozói próbálják a kezüket, lábukat vesztett emberek életét könnyíteni, rehabilitáción tanítják meg a számukra új eszközök használatát. A filmek persze eredetileg némák voltak, a mostani rendezők azonban stílusos háttérzajokat produkáltak az egyes jelenetekhez, tehát ahol lovak lépdelnek, ott lódobogást lehet hallani, amikor ágyút sütnek el, akkor ágyúdörgést, és így tovább.
„Szakállam egyidős a háborúval, már nem tudok tőle mosdani. A hajam belenőtt a szakállamba.” Zelenák György, 1914.
Egyetlen dolog fejlődött a nagy háború alatt: az orvostudomány. Rákényszerültek az orvosok, hogy adott helyzetben gyorsan döntsenek, és a sok sérült hatásos kezelése, gyógyítása új orvosi praktikákat, megoldásokat igényelt. Ez persze csekély vigasz a háború poklában életben maradt, szerencsétlen, rokkant katonák tömegeinek. „A háború öreggé teszi az embert.” Giuseppe Calligari orvos.
Ahogy haladunk tovább ebben a fantasztikus látványkavalkádban, eljutunk egy hatalmas vonatszerelvény remekül megoldott illúziójához. A falon kétoldalt életnagyságban látható katonavonat halad át, vagy lehet, hogy áll éppen, ablakaiban katonák könyökölnek, nézegetnek kifelé a gigantikus fényképeken. Középen pedig beolvasztásra váró hatalmas harangok sokkolják a látogatót. Ha finoman megkocogtatjuk őket, tapasztalhatjuk, hogy könnyű hungarocellből készültek, az illúzió tökéletes.
„A kortársak mindig a legkevesebbet tudják saját korukról.” Stefan Zweig.
A kiállítást nagyon ügyesen elhelyezett vitrinek gazdagítják: emléktárgyak, kisebb szobrok Ferenc Józsefről, II. Vilmosról, látható egy kar- és egy lábprotézis, egy hadikórház imakönyve, amerikai és osztrák–magyar kötszerek és még sok minden más.
A legérdekesebb látvány talán annak a lónak a viaszmása, amelyiken egy vöröskeresztes kutya ül, annak a hátán egy kémgalamb fényképezőgéppel, azon pedig egy sárga kanári üldögél. Hogy miért egymás hátán vannak, azt nem tudni, talán a hatás kedvéért, a kanárit csak azért vethették be, mert sokkal érzékenyebb volt a szagokra, mint az ember, és előbb megérezte a gáz közeledtét.
„A pokol sem lehet rosszabb, a levegő felforrósodott, szinte forrt, annyira erős volt a gyalogsági támadás és a gépfegyverek tüze. Mindenfelé mellettem kiáltások és nyögések és a hiábavaló segítségkérés.” A. Wilmer tizenhét éves önkéntes levele anyjának, 1917. október 28.
A kiállítást kísérő egyik vitrinben egy rozsdás olasz sisak látható, amelyet átszúrtak egy magyar csákánnyal. Döbbenetes látvány.
Ha továbbmegyünk, a termekben ágyúk, aknavetők és egyéb kézifegyverek között vezet az utunk. Kétoldalt hatalmas fényképekkel borított falakon tankok, élő és halott katonák láthatók.
Egy háborúban mindig fontos, hogy mi játszódik le a harcolók lelkében. Ez volt az első, ahol nagyon is tudatosan akarták megteremteni a háború érzelmi kultúráját. A hadba vonulókat arról kellett meggyőzni, ami békés viszonyok között teljesen észszerűtlen: hogy haljanak meg. Ehhez viszont annak igazolása kellett, hogy aki ellen harcolnak, az szinte nélkülözi az emberi minőséget, tehát gyűlölendő és elpusztítandó. Ennek az ideológiának megfelelően használták a propaganda fegyvereit, a plakátokat, szórólapokat és a lakosságnak szóló egyéb felhívásokat, falragaszokat. Megdöbbentő, mekkora brutalitással ábrázolták az angolok a németeket. Az egyik plakáton hatalmas King Kongként jelenik meg a német katona, baloldalt két ördögi figura örül a nagyszámú ellenséges polgári áldozatnak. A háború folyamán csak Nagy-Britanniában több mint kétszáz plakátot terveztek és nyomtattak.
Az utolsó teremben szembesülhetünk a veszteségekkel. Egy hófehér tükrös kiállítótérbe jutunk, ahol fehér sírkövek idézik meg az áldozatokat. Huszonnyolc magyar katona síremléke látható itt, haláluk körülményeinek leírásaival. Innen már csak egy lépés a hősök csarnoka, ahol háromszázhúsz portréfotó idézi meg az elesett katonák emlékét.
Amikor kijöttem a tárlatról, az jutott eszembe, hogy ez az interaktív bemutató minden középiskolai történelemóránál többet ér. Legalábbis abban az értelemben, hogy itt minden érzékszervünk aktivizálódik. Komplex képet kaphatunk a századik évforduló kapcsán erről a nagy háborúról, amelynek lényegét Babits Mihály olyan találóan így fogalmazta meg: „A biztonságérzés és nyugalom eltűnt a világból, ez tűnt el legelőször. […] Minden olyan volt, mintha csakugyan valami kozmikus erő ragadta volna meg a világot, s az elemek harcával jelentené be, hogy ezentúl minden másképp lesz, mint eddig volt.”