Nemrégiben kívül-belül kimeszelték a balatonudvari templomot. Az országút mellett áll néhány lépcsőnyi magasságú dombocskán, eredetileg a tizenharmadik században épült, méretei, arányai valóban arra az időre emlékeztetnek, de ezt a templomocskát is utolérte a „korszerűsítés”, mint a legtöbb régi magyar istenházát: 1840 táján klasszicista stílusban átépítették.
Ennek ellenére – ha figyelmünket néhány másodpercig rajta tartjuk – áttör, áthat az építészetben is az egységes világképet közvetítő felvilágosult középkor. Minden divatos jelenkori pesszimizmus nélkül megállapíthatja a szemlélő elme, hogy – közkeletű, ám félrebotló meghatározással – a felvilágosodás korától kezdve az ember a részeire bontott világban igyekszik az egészet, a teljeset megragadni. A részben az egészet – lehet, hogy ezen is keresztül kell vergődnie az új szintézisig? Amikor ismét jobban felismeri a teljes egyszerűséget.
Nyári, strandidőnek nevezhető vasárnap délelőtt. Egyhajós, keletelt templom a balatonudvari, szentélye dongaboltozatú. Félköríves ablakában az egyre inkább déli magasságba kapaszkodó fény, tiszta égbolt, kékje találkozik a tó vízével. Belevetni magunkat a felismerés egyszerű örömébe.
