Spielbergiáda

Az intenzív szerepformálásáról közismert, ezúttal a történelemfordító elnököt játszó színész ugyanis döbbenetes alakítást nyújt. Tökéletesen elvész karakterében, s hajlott hátú, fáradt verébként csiripelő öregúrként is fantasztikus autoritást sugároz. Day-Lewis a Lincolntól a végtelenségig idézhető beszédrengeteg legpatetikusabb mondatait is olyan természetességgel formálja, hogy elhiteti velünk, a később legendássá nemesült valamennyi kijelentés az adott pillanat varázsában születik. Spielberg pedig alázatosan főszereplője köré építi filmjét. A korábban talán túlzottan is érzelmeskedő direktor most jó ízléssel mesél, alkotását ráérős tempó és dicséretes visszafogottság jellemzi. Az amerikai polgárháború vége felé közeledve kapcsolódunk be a történetbe: sokan vágynak már a békére, Lincoln azonban több legyet szeretne ütni egy csapásra, ezért a rabszolgaságot megszüntető alkotmánykiegészítést készül elfogadtatni, hogy meggyorsítsa a háború befejezését. Habár a korabeli irodákban zajló cselekmény megteremti egy izgalmas politikai krimi lehetőségét, rendezőnk csak félig teljesíti ígéretét, s újfent színészei húzzák ki a csávából: Tommy Lee Jones, Sally Field és Joseph Gordon-Lewitt egyaránt remekelnek mellékszerepükben. Ha van árnyalás az egyébként kissé leegyszerűsített Észak—Dél ellentétet formázó karakterekben, az jórészt nekik köszönhető.
Hiába ismerjük a történet kifutását, jó belefeledkezni e lélegzetelállító történelemórába. A grandiózus patriotizmust és az amerikai felsőbbrendűség demonstrációját persze nem ússzuk meg, de a Lincolnt látva megállapítható: Spielberg ismét formában van — függetlenül attól, hány aranyszobrocskát kap filmje azon a február végi estén.
(Lincoln, amerikai—indiai film, 2012, 150 perc)