– Száznyolcvan fokos fordulatot vett a ház az elmúlt években – mondja Réger Szilvia, aki kilenc gyermekét neveli egyedül. A hatodik emelet egyik harmincnégy négyzetméteres lakása az otthonuk. – Szociális bérlakásként kaptuk; korábban a város másik szélén, kertes házban laktunk. Sokkal rosszabbra számítottam, mivel a toronynak nem volt jó híre. De sem a biztonságra, sem a tisztaságra nem lehet panaszunk. Arra pedig nem is gondoltunk, hogy ennyi segítséget fogunk kapni itt. Én például ingyenes kertésztanfolyamot végeztem. A negyedik emeleti tanteremben voltak az órák, mindennap kilenctől kettőig, másfél hónapon át. A gyermekeimre közben vigyáztak a szeretetszolgálat munkatársai. Jó az is, hogy a hét nagyobb gyermekem fejlesztő foglalkozásokon vehet részt, akár olvasási nehézségeik vannak, akár a matek nem megy nekik. De még ez sem minden, el vagyunk kényeztetve: szoktunk kapni pelenkát, élelmiszert, és a gyógyszerkiváltásban is segítenek.
Megható Szilvia optimizmusával, nyugalmával szembesülni, és úgy egyáltalán: egy kilencgyermekes anyukával beszélgetni, aki természetesnek tartja, hogy a gyermekeiért él, és láthatóan nem érzi az értük hozott áldozatait aránytalannak. Szavaiból kitűnik, hogy igényes szülő, aki az apró részletekre is odafigyel. – Hogyan lehet ennyi gyereket jóllakatni? – kérdezem tőle hitetlenkedve. – Nagy kiadás, ötven-hatvanezer forintot költök rá havonta. Igyekszem színesen, egészségesen főzni nekik, és időről időre mindegyiküknek kedvezni, a kedvenc ételét főzni. Szerencsére a főzés az erős oldalam. Volt időm beletanulni, mert már tizenhárom éves korom óta gyakorlom. A legnagyobb lányom is éppen tizenhárom éves, és már sokat segít a konyhában; mindig megtanácskozzuk, mit főzzünk. Szakács akar lenni. A gyerekek nagy kedvencei a húsleves, a bolognai spagetti és a paradicsomos húsgombóc, a babfőzeléket viszont senki sem szereti nálunk. Az egyik felük a spenótot, a másik a sóskát kedveli, ezért ha az egyiket főzünk, a másikat is kell. – Így képzelte el az életét? Mindig is sok gyereket akart? – Hatgyermekes családból származom, ezért én is sok gyermeket terveztem. De bevallom, azért ennyit nem – mosolyodik el, ám azonnal hozzáteszi: – Összetartó, jó gyermekeim vannak, büszke lehetek rájuk… Nemrég játszóteret kapott a ház, örülünk ennek is, mert korábban két és fél kilométerre kellett eljárnunk. Ha lemegy majd megnézni, az én munkám eredményét is látni fogja ott, a bukszus bokrocskák ültetése ugyanis a kertészeti vizsgám része volt.
*
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2009-ben nagy fába vágta a fejszéjét, amikor beköltözött a Veszprém szélén levő tízemeletes társasházba, amelynek lakói addigra már lehetetlen állapotok között éltek, és reményük sem igen volt arra, hogy rendeződhet a helyzetük. A ház ekkor körülbelül negyvenmillió forinttal tartozott a különböző szolgáltatóknak, ezért sem villany, sem gáz, sem fűtés nem volt benne, a liftmotorokat és a kazánokat ellopták. Az épület nem lakóövezetben, raktárak között, „senki földjén” áll, és szociális értelemben nem is tartozott már a városhoz, kizáródott a mindennapjaiból. A szeretetszolgálat az önkormányzat kérésére jelent meg a házban, kezdettől annak tudatában, hogy csak tartós jelenléte lehet gyógyító hatású. Szolgálatuknak amúgy is a jelenlét a kulcsszava – mint az alelnök, Vecsei Miklós gyakran elmondja –, mert csak a nehéz sorsú emberek életében való közeli részvétel, a problémák helyszíni elemzése, a kiutaknak az érintettek bevonásával való keresése és legfőképpen a bizalom kialakítása lehet hatékony orvossága minden gondnak. A bizalmat pedig legfőképpen az szolgálja, ha a bajban levők nem érzik úgy, hogy a fejük felett, távolról akarnak róluk döntést hozni. A „torony” élete – sokan ma is így emlegetik ezt a házat, noha egyáltalán nem hasonlít toronyra – gyökeresen megváltozott azóta. A harmadik emeleten ma már a szeretetszolgálat „lakik”, üzemeltet hajléktalan emberek számára rehabilitációs otthont, a második emeleten pedig közösségi teret alakított ki, ahol mosni, főzni, fürdeni, segítséget kérni lehet. Ez azért fontos, mert lehetővé teszi, hogy azok a lakók se szenvedjenek hiányt semmiben, akiknél nincs fűtés vagy villany. Szerencsére az ilyen lakások száma egyre csökken. A Málta ugyanis a ház képviseletében tárgyalt a szolgáltatókkal, és elérte, hogy az óriási adósság egy részét elengedjék, a másik részére pedig részletfizetési lehetőséget biztosítsanak. Az adósságok további halmozódását előrefizetős órák felszerelésével oldották meg.
Ma, 2014. október 10-én azért érkezünk, hogy bejárjuk a házat. Érdemes, mert a tavaly februárban indult és jövő májusban záruló, százharminchárommilliós, az Európai Unió, a veszprémi önkormányzat és a Veszprém megyei kormányhivatal munkaügyi központja által támogatott, a Türr István Kutató és Képző Intézet részvételével zajló vertikális közösségi integrációs program révén – amelynek a szeretetszolgálat a szakmai felelőse – több szempontból is javultak a lakók körülményei, és ennek most már látványos jelei vannak.
Miközben az esemény szervezői a negyedik emelet sötét folyosóján terelnek bennünket, olyan benyomásom támad, mintha az idősíkok összecsúsznának. Dino Buzzati egyik novellájában van egy ilyen folyosó, amelyen áthaladva éveket, évtizedeket léphet az ember előre vagy visszafelé. Ismeretlen célunk felé botorkálva mélyen átérzem, milyen lehetett itt élni 2009 előtt, és általában is: hogy milyen lehet kiszolgáltatottan, jövő nélkül, állandó bizonytalanságban létezni. Valósággal a szemünkbe vág a fény, amikor nyílik az ajtó, és betessékelnek a két lakás egybenyitásával létrehozott tanulószoba előterébe. Lőrincz Norbert programfelelős elmondja: a ház lakói közül negyvenkettő – vagyis közel harmaduk! – vett részt itt nemrég OKJ-s képzésben, tanult betanított kőművesnek, festőnek, kertésznek és takarítónak. Harminchatan közülük sikeres vizsgát is tettek. Ötüknek fél évre támogatott munkahelyük lesz, de a többiek is jobb eséllyel kereshetnek munkát mostantól, mint korábban. A tanteremből a szemben levő fejlesztőszobába megyünk át, ahol minden délután felzárkóztató foglalkozásokat tartanak, logopédus és gyógypedagógusok foglalkoznak a házban élő családok ötvenöt gyermekével. Aztán azt az öt felújított lakást nézzük meg, amelyek rendbehozatalára szintén a program révén nyílt lehetőség. A napfényes, jelenleg bútorozatlan lakások, noha egészen picinyek – tizenhét és harmincnégy négyzetméteresek –, mivel újraburkolták és világosra festették őket, jó benyomást keltenek, sőt azt sugallják: akár lakályosan is lehet itt élni.
2009-ben százhuszonheten, ma kétszáztízen laknak a házban, akkor inkább idősek, míg ma leginkább három-négygyermekes családok. A ház környéke is változott az utóbbi időben: a közösségépítő programok, teadélutánok, bográcsozások, kirándulások hatására ugyanis már önkéntes munkában is szívesen részt vettek a lakók, és összeszedték az épület mögötti sportpályákat évek óta borító szemetet. A pályák melletti terület egy részét ma közösségi kertként művelik; ez is óriási változás, akárcsak a piciny játszótér, ahol nemegyszer várni kell ugyan a hintára, de ebből általában nincs konfliktus.
A Máltát hosszú távú gondolkodás jellemzi. – Ahhoz, hogy ez a ház egyszer majd megálljon a saját lábán, tíz-tizenöt éven át még biztosan itt kell lennünk – hangsúlyozza Lőrincz Norbert. – De az eredmények már ma is jól érzékelhetőek. A lakók hetven százaléka fizet közös költséget, megszűnt a korábban annyira jellemző szemetelés. A gyerekeket a Liechtensteini Hercegség jóvoltából időről időre háromhetes üdülésre vihetjük, nyaranként pedig balatoni élményekkel gazdagodnak a segítségünkkel. A délutáni foglalkozások révén ahhoz is hozzájárulunk, hogy Veszprém iskoláiban helyt tudjanak állni, igyekszünk minél hatékonyabban tenni a szegregációjuk és a lemaradásuk ellen. Két kivételes tehetségre bukkantunk rá köztük, és tenni fogunk róla, hogy kibontakozhassanak, megfelelő képzésben részesüljenek. Az első emeleten családok átmeneti otthonának nyitását tervezzük. Olyan lakóközösség formálása a célunk, amelynek tagjai joggalalappal bizakodnak, mert látnak maguk előtt perspektívát.
Fotó: MTI
