Emlékszünk arra, amikor II. János Pál pápa bocsánatot kért a katolikus egyház bűneiért. Bizonyára sokaknak megfordult a fejében a kérdés: vajon mindez mit segít azokon, akik hétszáz éve fennakadtak egy keresztes lovag lándzsáján, vagy akik ötszáz éve szénné égtek egy máglyán? Mégis talán többen éreztük úgy, a kimondott szavaknak súlya van. Ha nem is ott és nem is úgy, ahogyan azt megszoktuk. Ezt érezhették azoknak az indiánoknak a leszármazottai is, akiktől az Amerikai Egyesült Államok képviselője kért bocsánatot négyszázötven év kegyetlenségéért. Németország szintén megtette a gesztust a holokauszt bűneiért. A szerb elnök pedig éppen a közelmúltban állt a horvát elnök elé Vukovár miatt. Sorolhatnánk még hosszan a gesztusokat, amelyek a halottakat ugyan nem támasztják fel, a könnyeket nem törlik le és a gyászt aligha enyhítik. De végtére is a bocsánatkérés nem biztos, hogy halottfeltámasztás, könnyletörlés és gyászenyhítés. Mint ahogyan egyre inkább hiszem, hogy a vétkes(ebb) félnek éppen akkora (ha nem nagyobb) szüksége van arra, hogy legalább kimondhassa bocsánatkérő szavait, mint annak, akinek mondja. Mint ahogyan az is szükséges, hogy olykor valakinek a nevében kérjünk és valakinek a nevében adhassunk bocsánatot.
Hogy mi is késztetett erre a kicsit burjánzó, fönti eszmefuttatásra? A népszerű videomegosztó honlapon a nyolcvanas évek nagy kedvenc magyar diszkóegyüttesére, a Neoton Famíliára és a Kétszázhúsz felett című számára akadtam. A dal klipje alatt különböző nyelvű bejegyzések olvashatók, különböző országokból. Főként természetesen hazánk fiai nosztalgiáznak itt, de jócskán találni a volt szocialista államok egykori rajongóitól is hozzászólásokat. Egy oroszországi (volt szovjet állampolgár) angol nyelvű bejegyzése és egy honfitársunk rá adott szintén angol nyelvű válasza azonban igencsak megállított. (Az is megérne egy gondolatsort, hogy ennyi év orosztanulás után angolul csevegünk az oroszokkal.) A párbeszéd enynyi volt: Emlékszem a Neoton Szovjetunióban tett turnéjára 1983, talán ’84-ben volt. Kerestem a magyar szótáromban mit is jelent az, hogy kétszázhúsz felett, de nem találom. Utóirat: Bocsánat 1956-ért.
Honfitársunk pedig, miután felfedte a harmincéves titkot, vagyis a dal címének jelentését, az utóiratra szintén angolul nagyvonalúan ennyit reagált: 1956… Ez kedves tőled. Ostoba korszak volt. Vége.
’56-ot persze két ilyen mondattal aligha lehet elintézni. Valamiért mégis nagyon jólesett nekem (és bizonyára „Ivánnak” is a messzi Oroszországból) ez a kurta-furcsa, nem éppen emelkedett, mégis történelmi párbeszéd. Mert annyi bizonyos, jó, ha időnként kimondunk, leírunk bocsánatot kérő és bocsánatot adó mondatokat. És jó, ha nemcsak kétszázhúsz felett értékeljük át magunkban a világot.
