Sorozatok újratöltve

A témagazdagság is szinte végtelen: láthatunk például igencsak realista kémtörténetet (A belső ellenség), a valóság és a képzelet határán mozgó drámát (A szolgálólány meséje), vagy olyan sci-fit, amely kitalált világával mindössze szórakoztatni szeretne (The expanse).
A Homeland (A belső ellenség) című sorozat készítői három évadon keresztül borzolták – sikeresen – az idegeinket. Az első szériák középpontjában a többéves afganisztáni fogság után hazatért Nicholas Brody őrmester (Damian Lewis) állt. Csodálatos megmenekülése gyanússá vált a CIA ügynökének, Carrie Mathisonnak (Claire Danes), aki az egyik epizódban még árulónak tartotta őt, a másikban már nem, majd a következőben ismét – mi pedig vele együtt változtattuk az álláspontunkat hétről hétre. Némi meglepetésre a sorozatot a rejtély megoldása után is folytatták – Carrie és Saul Berenson (Mandy Patinkin) CIA-vezető főszereplésével. A CIA – és természetesen az Egyesült Államok – ellenfele minden évadban más volt: az elején még Irán, majd az iszlám fundamentalisták után kellett nyomozni, később az amerikai radikálisok is előtérbe kerültek. A legújabb szériában is igazodtak az aktuális politikai trendhez, így lett az ellenség Oroszország.
A hatodik évad végén merényletet kíséreltek meg az Egyesült Államok elnöke, Elizabeth Keane (Elizabeth Marvel) ellen, ez pedig komoly belpolitikai válsághoz vezetett. A hetedik szériában több szálon futnak az események. Az elnöknő keményen küzd azért, hogy hatalmon maradhasson, közben a nemzetbiztonsági főtanácsadónak kinevezett Saul nyomoz a káoszt okozó oroszok ellen. Carrie – szokása szerint megszállottan, nem válogatva az eszközökben – segít egykori főnökének, ám közben egyre közelebb kerül ahhoz, hogy elvegyék tőle a lányát.
Hiába láttunk már sok kémfilmet, olvastunk megannyi könyvet az ügynökök életéről, valójában fogalmunk sincs arról, hogyan működnek a titkosszolgálatok. De talán ez nem is fontos, a lényeg az, hogy elhitessék velünk: most aztán garantáltan be leszünk avatva. A Homeland is azért volt érdekes, mert úgy gondoltuk, akár így is lehet, sőt, egy pillanatra még az is megfordult a fejünkben, hogy most egy kicsit még bennfentesekké is váltunk. A hetedik évadban ebből a szempontból csalódnunk kellett. Minden kiismerhetővé vált, a problémák megoldása pedig kézenfekvő lett. Az orosz kapcsolat látszólag a semmiből bukkan elő, nem értjük, miért ne lehetne más az események hátterében. Ami azonban a leginkább zavaró, az az, hogy úgy tűnik, a hitelesség ezúttal a legkevésbé sem volt szempont, talán a szűkre szabott költségvetés miatt. Az amerikai elnöknő köre mind­össze néhány emberből áll, ami a világ vezető hatalmáról sem hihető. A nemzetbiztonsági főtanácsadó összesen három emberrel lát neki felgöngyölíteni a szálakat, ami még akkor is furcsa, ha titokban szeretné tartani a tevékenységét. Belőlünk, magyarokból akkor szakad fel a „Na, ne!” kiáltás, amikor Carrie Moszkvába ér. Ezeket a jeleneteket ugyanis Budapesten vették fel. Az ügynökök egy Rákóczi úti szállodában laknak, a Margit hídon furikáznak, az orosz titkosszolgálatok pedig a budai Várban harcolnak egymással. Amikor Carrie kinéz az egyik „moszkvai” ablakon, szemben vele ott a Citadella a Szabadság-szoborral…
Carrie-t szép lassan elnyeli az Egyesült Államok és a demokrácia megmentésének feladata. Közben persze egyre kevésbé tud foglalkozni a kislányával, ráadásul régi pszichés problémája is kiújul. A sorozatnak egyedül ez a szála tűnik hitelesnek: Carrie-ben sokáig harcol egymással az anya és az ügynök, mi pedig jól tudjuk, ebben az esetben a kettő nem köthet békét.
A Margaret Atwood regényéből készült A szolgálólány meséje című sorozat több díjat is elnyert. Nem véletlen tehát, hogy az alkotók folytatták a történetet. Az első évadban megismerkedhettünk az Egyesült Államok helyén létrejött Gileád Köztársasággal. A „parancsnokok” diktatúrájában a nők életét szigorúan szabályozták, egy részüknek – őket hívják szolgálólányoknak – csak az a feladata, hogy uruknak gyereket szüljenek. Az első széria azzal ért véget, hogy Offredet – jelentése Fredé, a szolgálólányok nevét ugyanis parancsnokuk keresztnevéből képzik – (Elisabeth Moss) elvitte egy fekete autó. A szándékosan bizonytalan, halvány reménnyel kecsegtető befejezés után a második évad egy brutális résszel nyit. Azokat a szolgálólányokat – köztük Offredet is –, akik nem voltak hajlandók társukat megkövezni, összegyűjtik, és testi-lelki terrornak vetik alá. A gyermeket váró Offredre azonban még ezen az elzárt helyen is rátalál a rejtélyes Mayday szervezet, amely egy titkos hálózaton keresztül próbál egy-egy embert kicsempészni Kanadába. Azzal, hogy elárulom, végül ez nem sikerült, talán nem lövöm le a poént, hiszen ha Offred elhagyná Gileádot, a sorozatnak is vége szakadna.
Mivel a történet folytatódik, ezért az első évad ismerete nélkül nem érdemes belevágni a másodikba. A folytatásban még élesebben elkülönül egymástól az előtte és az utána: a háborút megelőző időszak, amikor a nők és a társadalmi „kisebbségek” élték világukat, és a gileádi diktatúra kora, amikor a kasztokba szorított emberek – nem csak a nők, de elsősorban ők – egyetlen vágya, hogy valahogy túléljék ezt az egészet. Az új évadban a gyarmatok életével is megismerkedhetünk: az alkotók úgy gondolták, hogy egy kifejlett diktatúrához hozzátartoznak a kényszermunkatáborok is.
Az első évadban az Offred és Serena Joy, Waterford parancsnok felesége (Yvonne Strahovski) közötti ellenszenv epizódról epizódra fokozódott, most azonban Offred és úrnője közelebb kerülnek egymáshoz. Serena egykor radikális politikus volt, ő is úgy gondolta, hogy a népesedési problémát – szerte a világon egyre kevesebb gyerek született – meg kell oldani, még akkor is, ha ennek az ára egy szélsőséges diktatúra létrejötte. Az új világban azonban nőként ő is háttérbe szorult, egész nap csak kötöget és kertészkedik, ez pedig egyáltalán nincs ínyére…
Bár A szolgálólány meséje első évada egyoldalúan mutatta be a vallás szerepét, és nem rejtette véka alá feminista üzenetét, mégis érdekes volt. Pont azért, mert túlmutatott önmagán. Offred szenvedése ismerős volt mindannyiunk számára, felfedezhettük benne a diktatúrában sínylődő ember kínlódását. Emellett az is felsejlett, hogy az egyént milyen mértékben nyomhatja agyon a történelem súlya. De mivel a második évad csak ugyanezeket az elemeket fűzi tovább, valahogy már túl sok lesz, kezd unalmassá válni ez az „Isten háta mögött létrehozott Isten országa”. Elvileg persze létezhet keresztény vallási alapokon álló diktatúra, valahogy mégsem jött létre ilyen még soha. Lehet, hogy azért nem, mert a kereszténységre önkényuralmi rendszert nem lehet felépíteni?
Ugyanakkor az első évadban látott szimbólumszerű állóképekkel most is találkozhatunk, ahogy egy-egy nagy hatású jelenettel is. Rendkívül kifejező és megdöbbentő, amikor egy boltban minden szolgálólány az eredeti nevén mutatkozik be a másiknak…
James S. A. Corey – azaz Daniel Abraham és Ty Franck – kilenc kötetre tervezett The Expanse (A Térség) című sci-fi regényfolyamának már a hatodik része is megjelent magyarul. Az űropera mindenütt nagy sikert aratott, ami azt is jelentette, hogy esélye sem volt elkerülni a megfilmesítést. A sorozat immár a harmadik évadához érkezett. Mivel a történet folyamatos, ezért csak annak érdemes belevágni a megtekintésébe, aki látta már az előzményeket is.
A történet szerint a Naprendszert meghódító emberiség három érdekszférára bomlott. A Föld, a Mars és az Öv – a Mars és a Jupiter közötti kisbolygóövezet – áll szemben egymással. Bár mindegyik gyanakodva tekint a másikra, egészen addig sikerül többé-kevésbé békében élniük, míg fel nem tűnik egy titokzatos proto­mo­le­kula, amely igen gyorsan szaporodik, ráadásul mindent és mindenkit átalakít maga körül. A hatalom birtokosai persze hamar rájönnek, hogy ebből az élőlényszerű anyagból hatékony fegyver állítható elő. A kölcsönös bizalmatlansággal átitatott versengés – amelyet csak fokoz a proto­mole­ku­la fenyegetése – a pusztulás szélére sodorja az emberiséget.
Mint említettem, a harmadik évad ott folytatja a történetet, ahol a második abbahagyta. A Föld és a Mars között kitört háború egyre több áldozatot szed. Ugyanakkor egy földi diplomata, Crisjen Avasarala (Shohreh Aghdashloo) kezében van egy felvétel, amelynek felhasználásával lebuktathatná azokat, akik háborúba sodorták az emberiséget. A gond csupán annyi, hogy a politikusnő csapdába esett Jules-Pierre Mao mágnás (François Chau) űrhajóján, arról nem is beszélve, hogy a békekötés érdekében valahogy minden érdekelt félhez el kellene juttatnia a bizonyítékot. Ekkor jön a képbe James Holden (Steven Strait) és a Rocinante űrhajó vegyes legénységének tagjai – van itt földi, marsi és övbéli is –, akik természetesen most sem tudják elkerülni, hogy ismét az események kellős közepébe sodródjanak.
Számtalanszor tapasztaljuk, hogy a lényeget csak akkor vehetjük észre, ha felvesszük a megfelelő távolságot. Egy sci-fi – azonkívül, hogy kikapcsol – akár arra is jó lehet, hogy a hétköznapitól térben és időben is eltávolodjunk, méghozzá jó messzire. A Térség világában elsőre minden másképpen van, mint megszoktunk, ám valójában mégis minden ugyanaz. Ha jobban megnézzük, akkor a Föld Európát, a Mars az Amerikai Egyesült Államokat, míg az Öv a harmadik világ országait idézheti fel bennünk. Megtaláljuk itt a hatalom által elvakított politikust, a gátlástalanul kísérletező tudóst vagy a különc lázadót éppúgy, mint a felelősen gondolkodó diplomatát, az önfeláldozó rendőrt vagy egyszerűen azt a „jó embert, aki nem tudja tétlenül nézni a világ baját”. A sorozat valamennyi karakterének van valami sajátossága, s bár egyikük jelleme sem fejlődik igazán – talán csak Holden a kivétel –, ezt nem is igen hiányoljuk. A film egy sci-fihez méltóan látványos, ráadásul minden nagyon valóságos (ellentétben például a Star Wars-filmekkel): az űrcsaták megjelenítése nem hagyja figyelmen kívül a fizika törvényeit, az űrhajók gyorsulása során pedig láthatjuk, hogy ilyenkor milyen nehezen elviselhető megterhelés éri az emberi szervezetet. S vajon milyen lesz a közeljövő? A The Expanse alkotói szerint semmi nem változik, csak minden nagyobb lesz: az űrhajók is, és az emberiség problémái is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..