Somogyi hídépítők

A találékony szeretetről szóló történetet Fejér István nagybajomi református lelkész osztotta meg hallgatóival a Nevelőszülők és gyermekek napján Csokonai, Pálóczi Horváth Ádám és Gyergyai kedves városában. Mivel a gyermekvédelmi hét egyes elemei a hit évéhez kapcsolódtak, így valósulhatott meg Marcaliban is az a jó hangulatú kerekasztal-beszélgetés, amelyen világiak és egyháziak vallottak arról, miként lehet erőforrás és eszköz a hit a gondozásban. A Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság (SZGYF) Somogy Megyei Kirendeltsége – csatlakozva az új evangelizáció szellemében zajló tematikus évhez – szerencsére felismerte, hogy a fenntartásában működő intézmények lakói nemcsak húsvér emberek, hanem spirituális lények, akiknek egy része vágyakozik a transzcendens felé. Ezért a szociális ellátásban részesülő másfél ezer idős, valamint a gyermekvédelmi gondoskodásban részesülő több mint kilencszáz fiatal számára az intézményvezetők koordinálásával egy gazdag eseménynaptárt állítottak össze. Ennek egyes elemei már a kaposvári püspöki székházban megrendezett február végi előtalálkozón is ismertek voltak. A történelmi egyházak vezetői – merthogy a hit évével örvendetesen a reformátusok és az evangélikusok is rokonszenveznek – már akkor felajánlották segítségüket. Így valósulhat meg például, hogy a kaposvári evangélikus lelkészházaspár a Zita Gyermekotthon, illetve a befogadó otthon fiataljait pasztorálja a megyeszékhelyen, a böhönyei református lelkész, Bartha Attila pedig a marcali diákok lelkigondozását végzi. Nagybajomban Rajkai István, Kéthelyen Németh József, Segesden Borza Miklós atya, Berzencén Marics József atya és Sikter János porrogszentkirályi evangélikus lelkész „figyel” az otthonlakókra. Jó érzékelni, hogy az ökumené ilyen vonatkozásban is megmutatkozik.


Az intézmények kosárnyi lelki irodalmat, bibliai témájú és a szentek életét bemutató DVD-ket, egyházi CD-ket, társasjátékokat kaptak a fenntartótól, hogy filmklubok, közösségek szerveződjenek, s lehetőség nyíljon arra, hogy az otthonlakók beszéljenek a hitről, erről a sokszor még ma is tabuként kezelt témáról. Hogy mindennapossá legyen a preevangelizáció, hiszen nem csekély a feladat: a gyerekekkel meg kell ismertetni Isten országát. Neumüller Miklós toponári plébános a kálváriadomb ledöntött stációoszlopaival kapcsolatban találkozott „problémás” gyerekekkel, hogy a keresztény szimbólumokról, azok jelentéséről ossza meg velük gondolatait. A tizenhárom fiatal között hét megbérmált volt, ám egyikük sem tudott válaszolni a kérdésemre: mit ünnepelünk pünkösdkor. A Szentlélek kiáradása, az egyház születésnapja helyett többségük Jézus kereszthalálát említette. Ennek ellenére két bakfislány azzal fordult oda az atyához: szeretnének gyónni…

Látható, hogy semmi nincs veszve, ám „idősfronton” is bőven akad teendő. A kiszolgáltatott, nemcsak a magánytól, hanem különféle betegségektől is szenvedő, szociális otthonokban élő, idősebb korosztályt vissza kell(ene) vezetni a hithez. A vallásgyakorlás biztosítása mindenütt megoldott – ezt az Alaptörvény és az ágazati törvények is előírják –, ám nem árt óvatosnak lenni, mivel a szekták meglehetősen erőszakosak. A veszélyt időben fel kell ismerniük az intézményvezetőknek. Domszky András, az SZGYF vezető-főtanácsosa nem véletlenül fogalmazott úgy A hit a híd című kaposvári konferencián: akkor érdemes a hit és a szakmai munka összefüggéseiről beszélni, ha először „rendbe hoztuk” személyes viszonyunkat az istenhithez.

A lépten-nyomon tapasztalt általános erkölcsvesztésben valóban csak így lehet hitelesen beszélni és cselekedni a hit terén – megszólítva ateistákat, keresőket, kételkedőket, tévelygőket. Még akkor is, ha „ellenszélben” próbálunk utat törni, ha gyanús tekintetek „kereszttüzében”, olykor-olykor hadakozva, hídépítőként teszünk tanúságot arról: különleges erő és tartás rejlik a tettekre serkentő, közvetlen égi-földi párbeszédben. Nem kell hozzá más, mint a belénk kódolt, tudatosan mozgósított krisztusi szeretet, amely kétezer éve hat. Jó hír, hogy az igazgatók, a szakápolók, a mentálhigiénés szakemberek kezébe is kerülhetett szakirodalom – némi gyógyírként a kiégésre, hiszen ez a réteg naponta szembesül egészség és betegség, élet és halál küzdelmeivel. A reményt nem veszíthetik el éppen azok, akiknek reményt kell(ene) sugározniuk a rájuk bízottak felé, akiknek fennszóval hirdetniük kell: Isten országa köztünk van. Aszociális otthonok betegágyai mellett álló nővérek, a gyermekvédelmi intézmények dolgozói, a nevelőszülők szívében-lelkében, mosolyában, gyámolításában.

Ez a remény hívta életre a lelkigondozás somogyi programsorát, hiszen soha nem adhatjuk fel a lélekmentést; még akkor sem, ha az első időszakban nem tapasztalunk igazán látványos változást. Ami kezdetben alig észrevehető vagy nem is érzékelhető, mégis létezik. Isten halkan dolgozik, úgy szól hozzánk, mint „pásztorhangú síp”, a nagy dolgok pedig csöndben születnek.

Templomi koncertek, zenésverses előadások, szakmai és lelki napok, zarándokutak, hittantáborok, kirándulások, szakrális témájú kézműves foglalkozások színesítik a somogyi eseménynaptárt, s két konferencia és több kerekasztal-beszélgetés is nagyító alá veszi a vallást, a hit ajándékait.

A legutóbbi országos konferenciát követő, praktikus cselekvési módokat is felvillantó műhelybeszélgetések tanulságai szerint – a gondnokok közvetítésével – jó lenne mielőbb elvezetni az otthonokban élő fogyatékos embereket a keresztelkedéshez. Írásokkal, beszélgetésekkel közelíteni a mindennapok kegyelméhez, a hithez, az imához. A „jobbá szeretni” hatékony stratégia, a sok szociális és gyermekvédelmi intézményben még kialakításra váró ökumenikus kápolna pedig a vallásgyakorlást könnyíthetné meg.

Feladat, lehetőség bőven akad. A konferenciazárón nem véletlenül idézte Balás Béla megyés püspök Hitünkről című kötetének egyik történetét Bátori Zsolt, az SZGYF Somogy Megyei Kirendeltségének igazgatója: Az adoma szerint két cipőgyáros találkozott a sivatagban. Az egyik csak szörnyülködött: „Itt mindenki mezítláb jár.” A másik azonban ujjongott: „Micsoda lehetőség!”

Fotó: Kovács Tibor