Húszéves voltam, amikor egész délig az Oltáriszentség előtt imádkoztam, és akkor kaptam a hivatásomat. Ez olyan erős volt, hogy nem tudtam otthon maradni. Még a húsvétot sem vártam meg, hanem 1940 tavaszán beléptem az Isteni Megváltó Leányainak soproni anyaházába. Édesanyám szívesen engedett, mert lánykorában ő is apácának készült, édesapám nehezebben egyezett bele” – meséli hivatásának kezdetét Benkő Ilona Juventina nővér. 1941 májusában volt a beöltözése, ezután Kassára helyezték. A kórház valamennyi osztályán dolgozott, de legjobban a gyerekeket szerette. 1943-ban az első fogadalomra Sopronban került sor. Innen visszatért Kassára, ahol a háborús időkben, 1945-ben sok szörnyűséget élt át. „Akkor volt a zsidóüldözés, zsidó fiúkat kezeltünk a belgyógyászaton, akik azért vettek be gyógyszert, hogy bekerüljenek a kórházba, hogy így ne deportálhassák őket. Egy ferences atya kórházlelkészként többeket megkeresztelt, akiknek én lettem a keresztanyjuk. Sokakat meggyógyítottunk és felépültek. A legszörnyűbb élményünk az volt, amikor egészen kicsi beteg gyerekeket hurcoltak el a gyerekosztályról: a temetőbe vitték őket, és egy mély gödörbe dobálták be őket – még élve! Amikor sírtunk, azt mondták: Kedves nővér, ne sirassa, mert még magukat is el fogjuk vinni!” – meséli a nővér megdöbbentő emlékeit. 1945-ben egyik reggel, amikor a kápolnából jöttek le, már várták őket a milicisták. Még reggelizniük sem lehetett, hanem egy hatalmas terembe beterelték őket. Juventina nővér még szlovák állampolgár volt, ezért őt nem vitték el, de a magyar nővéreket leponyvázott autókkal áthozták a határon és ott mehettek, amerre láttak. Sokan plébániákon kértek menedéket, majd Budapestre jöttek, és a Szent István Kórházban találtak munkát, mert ott működtek megváltós nővérek. „Kassán a magyar nővérek helyét szlovákok vették át. Pünkösdkor eljött értem a főnöknő. Azt kértem, menjünk a kápolnába imádkozni, letérdeltem az oltár előtt, de rámtört a sírás, ezért még ott maradhattam egy rövid ideig. Egyik nővértársam elintézte, hogy ezer koronáért az orosz kocsi áthozott minket Magyarországra. A Szent István Kórház gyerekosztályára kerültem, és itt dolgoztam a szétszóratásig. Nagyon szerettem a gyerekeket. Többször más osztályokon is szükség volt rám, így dolgoztam baleseti sérültek között is. Amikor éjszakáztam, esténként imádkoztam és énekeltem a kórteremben a betegeknek. Két kommunista is ott feküdt. Az egyik párttitkár volt, és többször elment a reggeli szentmisére a kápolnában, hogy hallja az általam vezetett éneket. A másik egy teljesen lebénult ember volt, akit megoperáltak. Gyakran látogattam és imádkoztam mellette, nagyon hálás volt ezért. Végül azt kérdezte: ugye, nővérke, az Isten engem is meggyógyít? Pedig előzőleg azt mondta, ő nem hisz Istenben. Végül meggyógyult. Később mindketten megtértek. Több esetben hívtam papot súlyos beteghez, hogy megkaphassa a szent kenetet” – emlékszik kórházi élményeire a nővér. Az örökfogadalma 1948. május 3-án volt Sopronban. A gyönyörű ünnepen kilencen kötelezték el magukat örökre Istennek. „1950-ben a szétszóratáskor Györkönybe kerültem a nővéremhez, akit szintén Csehszlovákiából telepítettek át. Nála laktam, ahonnan eljártam mindennap gyalog Nagydorogra, a szentmisére. De egy hét után már jöttek is értem az ávósok. Kapkodva kellett öltöznöm, nővérem négy kislánya nagyon sírt. Odakint várt a lovas kocsi, ezzel elvittek Nagydorogra, a vasútállomásra, ott nekem kellett kifizetnem a jegyet, majd becsuktak a váróterembe az egyik ávóssal együtt, odakint pedig egy másik vigyázott. Végül megjött a szekszárdi gyorsvonat. Mikor megérkeztünk, négy ávós várt. El akarták venni a rózsafüzéremet, amely a rendi ruhám övére volt fűzve, de nem engedtem. Azon az éjszakán kétszer is kihallgattak. Miért hagytam ott a rendet? Hol dolgoztam? Az egyik ávós megjegyezte, hogy az ő családjában is van egy pap. Akkor ön miért bánt engem? – kérdeztem. Egész éjjel egy deszkapriccsen ültem és imádkoztam, kezemben a rózsafüzérrel. Másnap vasárnap volt, és mivel a templom közelében tartózkodtunk, jól hallottam a harangszót. Akkor még két szerzetestestvért és egy nővért hoztak, így négyen egy négyágyas terembe kerültünk” – meséli Juventina nővér.
Egy hét után a rend piliscsabai nyaralójába szállították őket. Útközben a két szerzetesnek sikerült elszöknie. Szekszárd környékiek voltak, amikor megállt a vonat, leugrottak. Piliscsabán gyűjtőtábort rendeztek be, ahol egy hónapot töltöttek. „Augusztus 1-jén leponyvázott teherautó vitt bennünket Zircre, ahol tizenegyféle rendből hatszázan zsúfolódtunk össze, én fél évet töltöttem itt. Nehéz helyzetünk volt, a település lakói, de még a környező falvakból is éjszaka, titokban lovas kocsival hozták az ennivalót a templom mögötti kápolnába. Kitettük a kosarakat, és reggelenként tele voltak kenyérrel… Az apátságnak gyönyörű kertje volt, itt sétálhattunk, de a kapun nem mehettünk ki. Dolgozni nem tudtunk, de folyamatosan, éjjel-nappal imádkoztunk. Úgy voltunk beosztva, hogy állandóan imádkozott valaki.” Februárban felkerült Pestre egy nővértársához, itt gyalog járta a kórházakat, még a minisztériumba is elment, hogy munkát találjon. Amikor megmondta, hogy szerzetes, nem kapott sehol állást. 1951-ben Kostyál László tanár úr átkerült Kassáról, és néhány levélváltás után, több nővértársával együtt befogadta őket. Harminc szerzetes nővér talált munkát nála a Miskolci Kórház különböző osztályain. Juventina nővér a gyerekosztályra került. „Sok jót tettünk, a csecsemők sokszor nem akartak enni, ekkor a karomba vettem őket, beszéltem hozzájuk, és végül megették az ételt. A csecsemőosztályon több olyan baba volt, aki azért nyelt félre, mert fekve etették. A legtöbbet közülük sikerült megmentenem, mert volt egy szívógép, amellyel segíthettünk rajtuk… 1980-ban innen mentem nyugdíjba. Ezután az orvosok gyermekeit kísérgettem az óvodába, hittanra, közülük három maga is orvos lett, még most is tartjuk a kapcsolatot, sokszor meglátogatnak. A lakáshivatalban dolgozó alkalmazottnak én ápoltam a kisfiát, ő szerzett nekünk lakást.” 1997-ben – Rita anya hívására – Nárcida nővérrel együtt a piliscsabai közösségbe jöttek. Itt is sokat segítenek a betegeken, teát adnak nekik, beszélgetnek velük, imádkoznak velük és értük. „Mindig velem volt az Isten, mindig adott elég erőt, amikor nehéz volt elviselni a megpróbáltatásokat. Hálás vagyok és megköszönöm neki, hogy idáig megtartott. A Szűzanyát nagyon szeretem, sokat segített, midig kieszközölte a kegyelmet, amikor a hitemért és magyarságomért vittek el. Sokat jelentett, hogy naponta részt vehettem a szentmisén, így végül is minden nehézségen túljutottunk, a megoldhatatlannak tűnő problémákat is le tudtuk küzdeni – Alfonza rendalapító anya szellemében. Amikor nehéz helyzetbe kerül az ember, csak Istenbe tud kapaszkodni, mert az ő kezében vagyunk” – fejezi be a kilencvenéves Juventina nővér, aki tavaly ünnepelte gyémántfogadalmát.
