Nemrég egy borongós, szomorkás délutánon mentem a partra. Ott már etetett valaki, egy férfi állt a korlát mellett, a kisfia dobálta a kenyérdarabokat. A vizet célozta, de mert alacsony a vízállás, ha a sirályok nem kapták el a falatokat, azok a parti sziklák közé hullottak. Kárba ott sem vesztek. Négy élelmes dolmányos varjú várta a kenyér alakban érkező jó szerencsét, és ha egy darabka oda pottyant, vaskos csőrükkel addig kotorásztak, míg ki nem emelték a sziklák közül.
Az én kezeim távolabbra, a vízre repítették a kenyeret, ahol néhány tőkés réce úszott. Szegények, ők is reménykedtek, de esélyük sem volt a gyors és ügyes sirályokkal szemben. Hiába próbáltam célzottan eléjük dobni, a fehér szárnyú madarak mindig megelőzték őket. Az egyik már nyúlt volna utána, de a sirály megint gyorsabb volt, a csőre elől kapta fel a falatot, ráadásul, ahogy fordult, a szárnyával még pofon is vágta. Szegény kacsa méltatlankodva úszott tovább, úgy tűnt, letett arról, hogy kenyérhez jusson. Közben szél kerekedett, a budai oldal felől fújt, így aztán a varjak nagy örömére az én dobásaim sem érkeztek mindig a vízhez. A sirályok ugyan a legtöbb falatot még a levegőben elkapták, de azért jutott a potyát leső szürke dolmányos madaraknak is.
A kisfiú zacskója közben kiürült, többé nem volt mit dobálnia. Feléje nyújtottam az enyémet, vegyen belőle, de szégyenlősen apjához húzódott, és csak szemlélője maradt az etetésnek. A sirályok vérszemet kaptak, egyre közelebb repültek, néha szinte az ujjaim közül kapták ki a falatot. Még néhány zacskónyi kenyérdarab, és kézből etethettem volna őket. Csakhogy a zacskó nálam is kiürült. Összegyűrtem hát, és a kabátom zsebébe dugtam. Ismerős lehetett a sirályoknak ez a mozdulat, mert egyre távolabb kezdtek körözni, majd egymást követve a hajókikötő korlátjára ültek. Odább eveztek a kacsák, és felrepültek a varjak is. Egyikük nem messze tőlem a korlátra ült. Először komótosan fente a csőrét, majd felpillantott, és nagyot károgott. Ha a kiürült zacskóra gondolt, igaza volt.
