Az elmúlt hét vérrel és tűzzel ragyogó napjaiban a szabadságharc első hősi halottját szerdán délelőtt láttam meg. A Haller utcán feküdt a kövezeten. Előtte üres tehergépkocsi, melyen piros-fehér-zöld zászló lobogott. Maga is piros-fehér-zöld zászlóval volt letakarva. Az emberek, elsősorban asszonyok, odaléptek hozzá, felemelték a leplet és megnézték, ismerőst, esetleg hozzátartozót keresve benne. A látvány első pillanatban szíven ütött. Emlékeztetett azokra a régi képekre, amelyeket gyermekkorunkban láttunk az elesett 48-as honvédről és huszárról. Az eszközök változnak, de a magyar szív, melyből a vér csorog, ugyanaz, mint száz esztendővel ezelőtt.
*
Nemcsak azok voltak hősök, akik zászlóval vagy fegyverrel a kezükben haltak meg, hanem azok is, akik az emberi életet mentették és kímélték a fergetegben. A pékek a harcok egyetlen pillanatában sem szűntek meg nyújtani a kenyeret katonának, forradalmárnak, lakosságnak, anyának, gyermeknek.
Áldozatot nagyobbat hoztak az ápolók, közöttük asszonyok, lányok is. Nem egy áldozta az életét! Az egyik ferencvárosi utcában egy napon át hevert egy kiégett vöröskeresztes teherautó, rajta halott, összeégett ápolónőkkel.
A Lónyay utca egyik sarkán kicsi rózsaszínű papírlap függ. Rajta szürke név: „Herceg Tibor vöröskeresztes ápoló”. Alatta kézzel rajzolt kereszt. Egy napon át kísérgette golyózáporban vöröskeresztes zászlóval az utca egyik oldaláról a másikra az élelem után járó anyákat. Mikor az utolsót is átkalauzolta, hősi halált halt. A papírból készült emléktáblán egyre több virág gyűlik.
Nem messze tőle, a Bakáts téri templom előtt friss sír domborul. Végignéztem, ahogy egy fiatal egyetemistát temettek. A tömeg, mely csupa ismeretlenekből verődött össze, zokogva énekelte el fölötte a Szózatot.
Ne feledkezzünk meg a magunk hőseiről sem! Papjainkról, akik pergőtűzben vitték az utolsó útravalót hősöknek és áldozatoknak egyaránt. Nemcsak felszentelt papok, hanem a Központi Szeminárium kispapjai is rótták a véres és tüzes utcák útjait.
A templomaink is kivették a maguk részét a véres harcokból. Legsúlyosabban az Ecseri úti Szent Kereszt-templom sérült meg. Csukott ajtaján tanklövedék hatolt be, több hívőt megölt, és súlyos beomlásokat okozott. A Bakáts téri szép templomnak a tornyát vitte el a lövedék. Csonkán, kereszt nélkül mered az ég felé a karcsú toronysisak. Súlyos harcok voltak az Örökimádás-templom körül is. A torony kősisakját átütötte egy tüzérségi lövedék, a hatalmas ablakok legtöbbje bezúzva. A szüntelen kitett Oltáriszentséget a sekrestyébe vitték egy időre. A częstochowai Szűz képét, a bejárat mellett, hol a fél város népe szokott ájtatoskodni, levitte a légnyomás a földre. A kép nem sérült meg, s az is ott húzódott meg napokon át a sekrestyében.
*
Hős volt ezekben a napokban Budapest egész népe. Aki csak egyszer is odaállt sorba kenyérért vagy élelmiszerért, szemével és fülével győződhetett meg róla. Sehol nem láttunk tumultust. Amikor egy-egy harci cselekmény miatt a tömegnek menekülnie kellett, majd visszatért a helyére, mindenki pontosan odaállt, ahol előbb volt. Láttunk olyan estet, amikor egy gyermektelen házaspár végigjárta az egész várost a Margit-hídtól a Boráros térig, fölkeresve gyermekes ismerőseit, hogy kenyeret, élelmiszert vigyen nekik.
Ugyanilyen volt a templomok hangulata is. Összeforrottság, áhítat és szeretet izzott bennük. A legnagyobb tűzben is mindig térdeltek néhányan a legjobban veszélyeztetett ferencvárosi és józsefvárosi templomokban is. Ha az ember elment egy-egy térdelő hívő mellett, nemegyszer hallotta a félhangos sóhajt és fohászt: „Istenem, segítsd meg őket, segítsd meg hazánkat!”
