Többek között előadtam, hogy a mi „szegény, mint a templom egere" mondásunk lengyel megfelelője úgy hangzik: „kopasz, mint a török szent”. S persze feldobtam az önkéntelenül adódó kérdést: miért kopasz egy török szent, s miért éppen egy török? Örömmel jelentem, sikerült megfejteni a rejtélyt. Rendhagyó módon három olvasói levél is érkezett, bizonyítva a közmondások ma is eleven vonzerejét. S ebben az a legjobb, hogy valódi kis szellemi műhely alakult ki az Új Ember körül – az ország különböző zugaiban közösen gondolkodva. Egy sárvári olvasó, Kajdi Ferencné úgy véli, a török szent azért kopasz, mert a feje körül nincs glória. Vagyis, mert a mohamedánok másképpen ábrázolják az ő igaz embereiket. Továbbá, a középkori keresztények általános véleménye szerint a törökök kopaszok voltak. Példa erre, hogy amikor Eger várának ostrománál az asszonyok teli kondérokat zúdítottak a felmászó törökökre, kísérőül azt kiáltozták: „Forró vizet a kopaszra!” (E mondat oly népszerűvé lett, hogy később egyik népmesénkben is visszaköszön, egy kismalac szájából.) És csakugyan, a török katonák kopaszra nyíratták a fejüket, csak egyetlen hajtincset hagyva a tarkójukon.
Roppant érdekes tényekre hívja fel figyelmünket Farkas Józsefné Budáról. Gül Baba alakját idézi elénk, aki mohamedán szerzetes volt, és a budai várat 1541-ben elfoglaló török sereggel érkezett hazánkba. Budán is halt meg, a dzsámivá alakított Nagyboldogasszony- templomban rendezett győzelmi hálaadás alkalmával. A mai Rózsadombon temették el, sírja fölé nyolcszögletű, kupolás építményt, vagyis türbét emeltek. Mellette épült fel a központi török kolostor, amely azonban a vár 1686-os visszafoglalása során teljesen romba dőlt. Gül Baba türbéjét a jezsuiták 1690-ben keresztény kápolnává alakították át. A rend feloszlatását követően a szentély magántulajdonba került. A török kormány a reformkor idején többször is helyreállíttatta, saját költségen. A törökök ugyanis Gül Babát mohamedán szentként tisztelik. Ám e dervisből lett főpap neve eredetileg nem Gül Baba volt, hanem Kel Baba – ami ékes török nyelven annyit tesz: haj nélküli, vagyis kopasz. A Kel szót a magyar népi szóhasználat ferdítette Gülre. Ebben fontos szerepet játszhatott, hogy a török gül szó viszont rózsát jelent; annak a dombnak a nevét, ahol a dervist eltemették.
Mindez nagyon meggyőzőnek tűnik, igaz? Mégsem erről van szó. A rejtély kulcsát egy másik sárvári olvasó, fiatal tanítónő, Gétai Diána adja a kezünkbe. A számítógépes világhálón kutakodva rátalált egy kiváló lengyel nyelvész, Janusz Banczerowski tanulmányára, amelyben a magyar és a lengyel közmondások nemzeti vonatkozásait boncolgatja. (Banczerowski professzor társszerzője a legkiválóbb magyar nyelven megjelent lengyel nyelvkönyvnek.) A tanulmányban azt olvassuk, hogy a lengyel és a magyar népi bölcsességek – a történelmi viharok miatt – meglehetősen lesújtó képet rajzolnak török barátainkról. Az alábbi tulajdonságok bukkannak elő: éles kést hordanak magukkal, szenvedélyesen dohányoznak, nyelvüket senki sem érti, átkokat szórnak másokra, szeretnek dicsekedni, kegyetlenül bánnak az alattvalókkal, nagy kárt okoznak a meghódított országokban. Nem kimondottan hízelgő… A magyar közmondásokat illetően: „Nem kerget a török.” (Vagy a tatár.) „Rossz szomszédság török átok.” „Törököt fogtam, de nem ereszt.” És egy bájosan szellemes mondás: „Meglesz a török húsvétján!” – azaz sohanapján. Banczerowski a lengyel bölcsességet is idézi: „kopasz, mint a török szent”, másképpen „szegény, mint a török szent”. Majd közli a megfejtést: e közmondás forrásai azok a félig meztelen dervisek, akik szertartásaikkal bámulatba ejtették a Jeruzsálembe tartó lengyel zarándokokat. A mondás tehát úgy is hangozhatna: „meztelen, mint a török dervis”. Lám csak, ennyi minden bújhat egy-egy hasonlat mögött, ilyen gazdagok vagyunk.
