S mivel e tanárok szinte kivétel nélkül deres hajúak, sok évtizedes tapasztalattal a hátuk mögött, hát bőséggel van miből meríteniük. Egymást váltva sorolják a diákok szülte bumfordiságokat, például: „Móricz Zsigmond jól ismerte az egyszerű népet, mert már gyermekkorától két lábon járt.” Egy diáklány verselemzése szerint: „Petőfi Sándor versei általában párhuzamos sorokból állnak.” Egy másik elemzésben: „Az idős Arany János verslábai már nem voltak a régiek.” Mondom, évtizedek alatt begyűjtött szellemi petárdák repkednek az utastérben. Íme: „A bontakozás körvonalai már kezdenek kirajzolódni.” Vagy: „József Attila fiatalkorában több alkalommal öngyilkosságot követett el.” Egy rendkívül figyelemre méltó, tudományos értékű tétel: „A jelkép lényege a szimbólum és a jelkép.” S egy bűbájos butaság, történelmi kicsengéssel: „Vak Béla király átlátott a főurak szitáján.”
Röpül velünk a járgány, máris Kecskemétnél suhanunk. Két kacagás között alig győzök jegyzetelni. Egy szemüveges, hetvenötödik évét taposó tanár valódi gyöngyszemet nyújt elénk, egy nyolcadikos nagydiák fogalmazásából: „József Attila, miután elvégezte a négy polgárdit, (igen, így, d-vel – ugyebár Polgárdi egy Székesfehérvárhoz közeli település), szóval, miután elvégezte a négy polgárdit, fölment Párizsba, és ott megismerkedett olyan híres francia költőkkel, mint például Gőte.”
Az érettségi írásbeli dolgozatok valóságos kincsesbányák: „A Bronte nővérek összesen négyen voltak – a kettő közül az egyik előbb, a másik később halt meg.” Máshol: „Kevéssel azután, hogy meghalt, Ivan Iljics viselkedésében jelentős változás következett be.” Továbbá: „Jókai Mór műveiben rengeteg magyaros nyelvezettel él.” A következő mondatban pedig egy érzékeny lelkű, éleslátó zseni nyilatkozik meg: „Az Ágnes asszony című ballada egy olyan asszonyról szól, aki a patakra járt mosni.” A szóbeli érettségi vizsgák is tartogatnak egy-két meglepetést. A kilencvenes évek elején úgy esett, hogy egy nagydiák történelemből a Rákóczi-szabadságharc tételét húzta. Összevissza nyökögött, Rákóczi fejedelem oldalán a márciusi ifjakat emlegette, majd a törököket, sőt, egy homályos célzás erejéig a tatárok is beköszöntek. Az érettségi elnök előrehajolt, és lényegre törően azt kérdezte: „No de Vince, egyáltalán, melyik évszázadban volt a Rákóczi-szabadságharc?” Mire Vince határozottan felelt: „Persze, persze.” Akkor a tanárok összenéztek, és megajánlottak egy elégséges osztályzatot, amit Vince köszönettel el is fogadott.
Mindez alapvetően mulatságos – ám némi árnyékot vet, hogy e hatalmas összdiáksági butaság azóta is itt tenyész a fejekben, közöttünk. Micsoda zavaros ködfelhők, mekkora műveletlenség szana meg szét! S e tudatlanság birtokosai, ezek a Vincék társadalmunk megbecsült tagjai: mindenféle szakemberek és vezetők, akkora öntudattal és szakmaisággal, hogy az csak na. A szitáló szomorúságot elűzendő, hogy felhőtlen hangulatban érkezzünk a fővárosba, viszonzásul én is átadok egy vidám történetet utastársaimnak. Személyesen az illető plébánostól hallottam, tehát igaz. Hittanóra a szekszárdi plébánián, 1980 derekán. A plébános bácsi aznap a tékozló fiú történetét tanította az első áldozásra készülő gyerekeknek. Előadta, hogy a tékozló fiú elhagyta atyját, elherdálta az örökséget, s végül disznópásztor lett. Azt, hogy éhségében már a disznók moslékát is megette, a plébános a gyerekekkel akarta kitaláltatni. Feltette a kérdést: „Mit gondoltok, meddig süllyedt a nagy nyomorban a tékozló fiú?” Néma, feszült csend. „Gyerekek, hát mit esznek a disznók?” Nincs válasz. „Gyerekek, gondoljatok valami rettentő szörnyű dologra!” Nincs válasz. „Gondoljatok valami nagyon gusztustalanra!” Az első sorban egy szőke kisfiú úgy jelentkezett, majd kiesett a padból: „Plébános bácsi, már tudom! A Szovjetunió!” Órai munkájáért, már négyszemközt, a fiúcska piros pontot kapott.
