A Nemzeti Színházban most a világhírű román rendező, Andrei Serban vállalkozott a feladatra, hogy beállítsa az orosz mester örökzöldjét. Kis időbe telik, amíg a néző ráhangolódik Serban világára, aki egyfajta modern commedia dell’arteként közelítette meg a drámát. Felfoghatjuk akár „Csehov-kritikának” is, ahhoz hasonló kedves fricskának, mint amilyen a Három nővér legendássá vált tévés paródiája volt, de persze itt annál jóval többről van szó. Időtlenített rendezése tele van iróniával, karikírozott figurái kényszeresek, pátosszal szövegelnek a „semmiről”, ismétlik fixa ideáikat, hevülten szenvelegnek-vágyódnak, harsányan perlekednek, táncolnak-pózolnak, sírnak és nevetnek, olykor cinkosan kikacsintva a publikumra. Ugyanakkor Serban érzi az egyensúlyt, tudja, hol a határ, így aztán mégis kénytelenek vagyunk komolyan venni az elhangzottakat. Ennek biztosítéka a kifogástalan színészgárda, élen az Udvaros Dorottya (Olga), Schell Judit (Mása), Péterfy Bori (Irina) hármassal. Élesen metszett, túlrajzolt-túlterhelt karakterek, mégis egyéniségek, akárcsak a többiek: Alföldi Róbert (Versinyin), Kulka János (Kuligin), Szabó Kimmel Tamás (Szoljonij)… Sorolhatnánk tovább, hiszen ezúttal nincsenek mellékszereplők a színpadon. Az igazi dráma pedig vajúdva megszületik, vagyis a kísérlet sikerül, ami azt bizonyítja: Csehov zsenije, szövegeinek plasztikussága mindent elbír. Csak tán a katarzis szintje más. Kérdés: hiszünk-e a szomorú bohócoknak, e keserű komédiásoknak?
(Csehov: Három nővér, rendező: Andrei Serban, bemutató: Nemzeti Színház, szeptember 24.)
