A film 1979-ben készült. Hol volt már ekkor a hatvanas évek lendülete és optimizmusa? Lassan az egész társadalmon úrrá lett egyfajta csömör. A kilátástalanságot elsősorban az okozta, hogy úgy tűnt, minden egyszer és mindenkorra lemerevedett, és a változásra nincsen semmi remény. László, azaz a kis Valentino nem adja fel a postán a rábízott pénzt, inkább útra kel, hogy elköltse. Ám amilyen hirtelen az elhatározás, olyan lesz a végrehajtás is: taxiba száll és viteti magát ide-oda, bemegy egy étterembe, ismeretlenekkel pénzben flipperezik. Közben a legkülönfélébb emberekkel találkozik, sok kritikus szerint ők a film valódi főszereplői. A Kádár-kor pontos bemutatása úgy sikerül a rendezőnek, hogy se a politikával, se a társadalmi feszültségekkel nem foglalkozik. László nem indult el sehonnan és nem is érkezik meg sehova. De akikkel összefut, azokkal sem történik semmi lényeges – tragédiákra, de igazi komédiára sincs lehetőség.
Nem tudom, hogy látta-e valaha Jan Ole Gerster Jeles András moziját. Annyi bizonyos, hogy rendkívül sok hasonlóság van A kis Valentino és a német rendező Oh Boy című filmje között. Nemcsak az, hogy mindkét alkotás első nagyjátékfilmje volt rendezőjének. Gerster filmje is fekete-fehérben készült, egy nap eseményeit meséli el, és főszereplője is egy húsz év körüli fiatalember.
Tom Schilling (Niko Fischer) azonban a XXI. század Berlinjében él, és ez elég nagy távolságra van mind térben, mind időben a hetvenes évek végi Budapesttől. Úgy tűnik, ez a különbség csak látszólagos. Tom sem csinál igazán semmit, ő sem találja a helyét a világban. Az ő találkozásai is elsősorban illusztrálnak, csak itt azt láthatjuk, kik is lakják manapság a német fővárost.
Persze az eltérések is tanulságosak. Gerster filmjének valóban Tom a főszereplője. Azok, akikkel összefut a nap során, láthatóan rá is hatással vannak. Főleg az az idős férfi, aki egy kocsmában néhány mondatban összefoglalja a fiúnak nemzedéke egész történetét. Előkerül a felelősség kérdése is, hiszen amikor az öreg ájultan esik össze, Tom kíséri el a kórházba.
„Semmi sem ér többet egyetlen (a mai) napnál” – mondja Goethe. Jeles András és Jan Ole Gerster filmje is huszonnégy órába sűríti mindazt, amit egy egész korszakról szeretne elmondani.
