Amiről nem beszélünk… A halálról, a gyászról például nem igazán szólunk. Szinte látni sem bírjuk. Sőt, valóságos környezeti ártalom az elvárás, mely szerint a gyászt hamar le kell gyűrni, minél gyorsabban túl kell esni rajta, mint valami meghűlésen. Mert így normális. Pedig nem az. Az embert mélyen értő bölcsek-tudósok egybehangzó szava is arról biztosít: a halál és a gyász az életünk kiemelkedő jelentőségű eseménye. A velük való szembesülés talán elsikkasztható – ideig-óráig. Viszont élni tanulunk, ha nem fordítunk hátat az elmúlásnak. Egy újságírónő, Veress Ágnes férje elhunyta után döbbent rá, hogy a halál, a veszteség témáját nem sokáig tűrik a körülállók. Rendszerint azt szeretnék, ha a gyászoló csakhamar eltemetné a fájdalmát is, s így haladékot kapnának a szembenézésre. Mert van, amiről „nem illik” beszélni. Mert nem tudjuk kezelni félelmünket a másik távozásával hozzánk is közelítő haláltól, a némán is ordító fájdalmat, a tanácstalanságot, az itt és most megválaszolhatatlan kérdéseket, a fuldokló kétségbeesést. De épp ezért kellene tanulnunk – mások tapasztalatát is befogadva. E gyógyító, segítő megosztás lehetőségét kereste Veress Ágnes – az interneten is. S miután nem talált rá fórumot, úgy érezte, neki kell létrehoznia egy weboldalt, amelyen mindaz megjelenhet, ami a veszteséget szenvedő emberek szívét nyomja. Így született meg a www.gyaszportal.hu, amely az első átfogó internetes kezdeményezés a témával kapcsolatban. Az új honlapot bemutató sajtótájékoztatón Pilling János pszichiáter arról beszélt, hogy a Gyászportál több szinten is segítséget nyújt. Egyfelől ismereteket tesz közzé: a halálra, a temetésre és a gyászra vonatkozó, egészen gyakorlatias kérdésekről és a lélek nehezen megfogható (de csak tőlünk, mai emberektől elvont) valóságáról. Azt persze régen sem tudta mindenki, miért van szükség például gyászévre. „Csak” megélték azt az esztendőt, amelynek során a hátramaradt ember minden ünnepet, fontos évfordulót újratanul: a karácsonyt, a házassági évfordulót, a születésnapokat… – már elhunyt szerette nélkül. Másfelől arra is lehetőséget kínál az új portál, hogy a sorstársak egymásra találjanak. Magyarországon erre különösen nagy szükség van, mert – az ebben például követendő nyugati országok gyakorlatával ellentétben – nálunk egyelőre sajnos nagyon csenevész az önsegítő csoportok világa. S végül a gyászolók és a hivatásos segítők kapcsolatfelvételének is eszköze lehet a weblap. Pszichológust, gyásztanácsadót, jogászt, lelkészt egyaránt elérhetnek a honlapon keresztül a témában érintett emberek, valamint a gyászcsoportokat vezető Tegzes Katalin segítő nővért, akinek szolgálatáról az Új Ember 2008. november 9-i számában írtunk. A portálon mindemellett olvashatunk többek között a gyermek és a halál viszonyáról, a magzat és az újszülött elvesztésének fájdalmáról és feldolgozásáról, a gyászolókkal kapcsolatos helyes viselkedésről, a halálközeli élményekről vagy épp a világvallások túlvilággal kapcsolatos válaszkereséseiről. Ha rábukkanunk a neten, a Gyászportál nyitóoldalán vallomások fogadnak – megannyi bizonyítéka annak, hogy együtt élni a fájdalommal gyötrelmes, de normális állapot. A gyászmunka „újraszületési” folyamata, melynek időszaka és módja minden ember esetében más, és amelyet csak személyesen lehet elvégezni, de ennek során sokat jelenthet mások őszinte feltárulkozása. „A titkokat ne lesd meg…” – de ha megosztják veled, tisztelettel engedd magadhoz őket. Közelebb segíthetnek az élethez.
