A képzőművészeti szakirodalom ez idáig tizenöt olyan alkotást tart számon, amelyeken az idősebbik Lucas Cranach, a reformáció legismertebb festője, Wittenberg és a Luther-család, továbbá számos neves reformátor életének, egyéniségének „piktoriális krónikása” Jézus keresztre feszítését ábrázolta. Közülük a legkorábbi 1502-ben, Cranach bécsi tanulmányútja során keletkezett, s a bécsi Schottenstiftből (Skót apátság) a Kunsthistorisches Museumba került, nagy becsben tartott műtárgy. Ez a helyszín adta később a festmény megkülönböztető tulajdonnevét, az írásom címében idézett „skót keresztre feszítés”-t. A nevezetes apátságot, amely ma az osztrák főváros szívében áll, ír és skót szerzetesek alapították, 1155-ben.
A kép megalkotása idején Lucas Cranach éppen bécsi tanulóéveit élte, amikor egyes feltételezések szerint az úgynevezett dunai iskola stílusa hatott rá, de ezen a képen sokkal inkább érezhetjük a művész bécsi évei egyik meghatározó egyéniségének, Johannes Cuspinianus humanista orvosnak és költőnek a hatását, aki már huszonhét éves fejjel a bécsi egyetem rektora és poeta lauretus volt. Ahogyan Az ifjúság kútja című Renate Krüger-regényben olvashatjuk: „Egykorúak ugyan, ám Johannes már híres ember, Lukács meg csak egy vándor festőlegény – de amíg a költőt festette, barátokká lettek. Cuspinianus különleges kívánságokkal állt elő – Az égre fessen nekem kegyelmed egy baglyot.” Ez a portré ugyanabban az évben keletkezett, mint a nagypénteki szenvedéstörténet még sok szempontból zsengének, művészi szárnypróbálgatásnak számító cranachi megfogalmazása.
A felhők és az égbolt drámaisága és a három kereszt tövében álldogáló alakok változatos arckifejezése, nagyon különböző egyénisége már megelőlegezi az érett mester művészetének bizonyos vonásait, de – orvos barát ide vagy oda – Krisztus alakjának, továbbá a két latornak az anatómiai arányai nem pontosak, túlzott megnyújtottságot, illetve rövidülést mutatnak, s az előtérben látható embercsoport kifejező férfi- és női arcvonásaihoz képest a szereplők testtartása még mesterkélt, merev, olyan, mint a gyerekek kartonpapírból készült, kivágható öltöztetőbabáié.
A kép azonban így is, szembetűnő hibáival együtt is felejthetetlen, hiszen sugárzik belőle, hogy ekkor még kevéssé ismert festője mennyire átélte a nagypénteki drámát, a Jézust sújtó ítélet képtelenségét és kegyetlenségét. Ez itt valóban és szó szerint a Koponyák hegye, hiszen a két ló patája alatt emberi maradványok, csontváztöredékek hevernek, a korábbi keresztre feszítésekre s a baljós helyszínre utalva. Cranach érzékenységét, beleérző készségét, bedíszletező tehetségének zsenialitását mutatja annak a marcona, páncélos poroszlónak az arca is, aki lándzsája hegyén ecetbe mártott szivacsot kínál fel a haláltusájában szomjúságtól gyötört Megváltónak.
Természetesen, ha összehasonlítjuk ezt az első keresztrefeszítés-megfogalmazást a későbbi, egyre tökéletesebb, egyre hibátlanabb alkotásokkal, akkor pusztán a látvány alapján azonnal bizonyosak vagyunk abban, hogy az itt közölt kép e műfaj nyitánya. Egy kicsit olyan, mint egy fiatal író korai műve, ahogyan Cuspinianus mondta volna: az approbatio calami – vagyis, a tollpróba. Pontosabban, mivel festményről van szó: az ecsetpróba. Amely azonban feltétlenül húsvéti kincseink egyike, részben szenvedélyességének, részben pedig annak köszönhetően, hogy festője teljes alkotói önátadással fogalmazta meg a témát. Úgy, mint aki nemcsak szemléli, de saját testében-lelkében érzi a Jézust sújtó gyötrelmeket.
