A Szépmíves Könyveknek köszönhető, változatosan illusztrált, a népszerűek mellett kevéssé ismert képeket közlő mai újrakiadásban pedig már a második edíciónál tartanak. Jelzi ez a Sisi magyarbarát személye iránti nem halványuló érdeklődést és szeretetet. Jelzi továbbá azt is, hogy az őt megörökítő könyvek, filmek, sőt újabban színpadi művek sorában kitüntetett helye van megbecsült magántanára pátosztalan sorainak, aki a Burgban és a schönbrunni kastélyban igyekezett elmélyíteni a császár- és királynő magyarnyelvtudását és „hungarológiai” ismereteit.
Az akkoriban Bécsben élő neves nyelvész, a kiegyezés után a Pester Lloyd főszerkesztőjeként tevékenykedő Falk egyáltalán nem tartozott a lakájlelkű rajongók közé, s nem burkolta rózsaszín ködbe és hamis regékbe szeretett tanítványa alakját. A kötetben közölt négy írás egyik fő értéke éppen a hitelesség és a realitás. Nagyon rokonszenves és taktikázni nem tudó jellemet mutató magatartás részéről az is, hogy három írást – A királynéról (1887), Apróságok a királynéról (1880), A királyné születése napján (1889) – kizárólag az ő alakjának szentel, Ferenc József ellenben csak A királyi párról (1993) című írásban bukkan fel. Falk nem a nagy események, a pompázatos ünnepségek rivaldafényénél mutatja be nekünk tanítványát, hanem az apró dolgok sokkal bensőségesebb sugárkörében. Megjelenik előttünk a nemcsak a közügyek – köztük Eötvös József és Horváth Mihály sorsának kiegyezés előtti alakulása – iránt érdeklődő császárné, hanem többek között az a látszólag aprócska gesztus is, hogy fázós tanárát meleg szobával várja. Ugyanúgy az is, hogy e gondoskodás után hosszú idővel, egy véletlen gasteini találkozásuk alkalmával, anyásan rászól Falkra, hogy a protokoll mellőzésével tegye fel a kalapját, hiszen hűvösen fúj a szél…
Visszatérve e szokatlan tanár-diák kapcsolatra: érdekes bepillantanunk az egyre elmélyültebb magyar társalgási órák rendhagyó tanmenetébe is. Egy alkalommal Erzsébet például az imádkozásról kérte ki nagyra becsült tutora véleményét. Falk Miksa válaszát idézzük: „Az imádkozás – válaszolám – nem olyan, mint az orvosság, amelyre nézve az orvos preskribálja, hogy milyen időközökben hány kanállal kelljen bevenni. Ha imádkozunk, ez nem azért történik, mert ezzel az Úristennek teszünk szívességet, aki amúgy is tudja, hányadán van velünk. Imádkozzunk annyiszor, ahányszor szívünk szükségét érzi annak, hogy magát a Mindenható előtt feltárja, egyébként pedig viselkedjünk úgy, hogy az Isten ne csak akkor legyen megelégedve velünk, ha a templomban térdelünk, hanem mindenkor.”
Ezek a szivárványosan sokszínű visszaemlékezések nem csak Erzsébet királynét hozzák közelebb hozzánk, hanem a bécsi udvar végletekkel teli kisvilágát is. A Falkot lenéző, szegény fejét nagy melegben zárt hintóba fullasztó, hideg, esős időben nyitott homokfutón jól eláztató kaján szolgáktól az őt nagyra becsülő és általa is nagyra becsült magyar társalkodónőig, ha úgy tetszik, nyelvmester kollégáig, Ferenczy Idáig.
Falk visszaemlékezéseinek életteli, nemegyszer mikszáthosan anekdotázó stílusa felveti bennünk a kérdést: vajon közkinccsé válik-e valaha a Magyar Rádióban e páratlan értékű memoár felolvasott változata? Bizonyára ugyanolyan nagy siker lenne, mint a könyv, amelynek elegáns borító- és kötéstervét Mohammed Nur készítette.
(Falk Miksa: Erzsébet királynéról. Visszaemlékezések, Budapest, Szépmíves Könyvek, 2016)
