Magam is sok évtizeden át irodalmi rádiós voltam, így felfokozott érdeklődéssel vettem kézbe azt a nagyszerű, értékmentő könyvet, amelynek darabjait – Szerb Antal 1934 és 1941 között a Magyar Rádióban elhangzott kis remekeit – Cs. Szabó László, az irodalmi osztály akkori vezetője felkérésére írta meg a szerző. Ezekre a szövegekre is maradéktalanul igazak Jékely Zoltán Szerb Antal emlékére című, 1945-ben Kolozsvárról küldött baráti-pályatársi búcsúztatójának szavai. Ő ugyan A magyar irodalom története című Szerb-opuszt méltatta így, amely 1934-ben, éppen Szerb Antal rádiós „karrierjének” elején nyerte el az Erdélyi Szépmíves Céh pályázatát, de tökéletes összefoglalását adja annak, miért is érdemes most, keletkezésük után egy jó emberöltővel is el- vagy újraolvasni, ízlelgetni ezeket az annak idején sok hallgatót, irodalombarátot vonzó miniatűröket: „Ennek a munkának, a szellemes és bölcs újdonatúj megállapítások, az irodalmi népszerűsítés könnyedén pergő, huncutul okos módszerén kívül, fő érdeme a Krúdy-újraértékelés (…)” Nos, a rádiós kötetben Krúdy-újraértékelés nincs ugyan, ám szellemesség, bölcsesség, újdonatúj megállapítás, irodalmi népszerűsítés, könnyen pergő, okos, huncut sor azonban annál több! A „huncut” szót olvasva eszembe villant annak egy Szerbre nagyon jellemző angol rokona, a „flippant”, amely szó szerint „pimasz”-t jelent, de nem rosszindulatú, nem pökhendi személyt jellemez, hanem olyasvalakit, aki nagyon komoly dolgokról is képes játékosan szólni, filológiai témákhoz is tud humorral közelíteni. Itt van például rögtön az első kis fejezet, az Elmélkedés a regényről, amelyben az író bölcsen, ugyanakkor végtelen derűvel mutatja be ezt az eposszal rokon irodalmi műfajt, kedvelt hőse, alteregója, a Szimbolikus Idegen, avagy Marslakó szemüvegén keresztül láttatva emez olvasmánycsoport erényeit és hibáit. Elismerően, de egészségesen Szerb Antal-os cinizmussal: „Formájában is valahogy gyógyíthatatlanul primitív a drámához vagy a lírához képest: mert tulajdonképpen »monumentale Unform«, (»monumentális formátlanság«!) ahogyan Paul Ernst nevezi.” Ez is megerősíti bennünk a rég tudottat: hogy Szerb Antal műfaji értékrendjét a költészet vezeti. E rajongás jegyében jelenik meg ebben a gyűjteményben Az ismeretlen Vörösmarty című dolgozata, amely módosítja az iskolai oktatás sokszor nagyon egysíkú Vörösmarty-képét, s ma is figyelmet érdemel A költők és hősök vagy éppen A költők és a pénz című fejezet. Az utóbbiból idézek, mert több mint időszerű napjainkban is: „Az írónak pénztelenségében nem is az fáj igazán, hogy a bankigazgató többet keres, mint ő, hanem az, hogy egy másik, nála tehetségtelenebb író többet keres. Sokat szoktak beszélni az írók irigységéről, nem is egészen alaptalanul. De nem szabad elfelejteni, hogy amikor egy író féltékeny a másik író nagyobb keresetére, akkor nem a pénzt (…) irigyli tőle, hanem a közönség kegyét (…)”
Külön csoportot alkotnak a köteten belül a kifejezetten szellemi ínyenceknek szánt írások. A Rózsakeresztesek című természetesen eszünkbe juttatja Szerb Antal egyik remekét, a Walesben játszódó A Pendragon legendát, a mellékletben olvasható regénytöredék, A conquistador pedig az amerikai történelem kezdeteinek ironikus bemutatása. Különösen szívet melengető az, ahogyan az első oda- látogató angolok egyikét, Jamestown városának egyik megalapítóját és első vezetőjét a magyar kultúra egyik hősével vonja párhuzamba, s hozza közel a nem éppen a XVII. század kutatásával foglalkozó olvasók többségéhez: „Azután, 1607-ben egy csomó vállalkozó szellemű angol nemesember szállt partra Virginiában, köztük a csodálatos Háry János, John Smith, aki előzőleg Magyarországon és Erdélyben kalandozott, és állítólag párbajban megölt három fő törököt, amiért is Báthory Zsigmond fejedelemtől nemességet és három törökfős címert kapott.” Ugyanilyen szellemes és csattanós ebben a fejezetben az új-angliai puritánok jellemzése: „Massachusetts, amint tudjuk, a puritán szentek birodalma volt (…) Mosolyogni hétköznapokon sem illett. Volt egy pár jó gondolatuk is. A nagyszájú nőket például víz alá merítették.” Ugyanígy a melléklet egyik, ugyancsak nagyon angolszász fejezete a Nyugat egyik 1934-es számában megjelent Századvég című novella, amely a viktoriánus Anglia irodalmi életébe kalauzol el bennünket. A történések középpontjában az áll, hogy három, a magyar nagyközönség számára kevéssé vagy egyáltalán nem ismert író az éppen börtönre ítélt Oscar Wilde megmentését tervezgeti. A Viktória királynénak szánt kegyelemkérő levél végül is a legendás angol sznobizmusnak köszönhetően nem születik meg: „Ez onnan ered (Wilde bizonyos írói és nem erkölcsi gyengéire céloz itt a kortárs pályatárs!)… hogy nem volt jó gyerekszobája. Úgy hallom, hogy a Wildékkel Dublinban nem érintkeztek az igazán jó családok. Oscar parvenü a szavak közt (…)” Mindehhez kedves meglepetés még a kötet végén közölt néhány verses stílusparódia.
Maradéktalanul igaza van tehát a válogatást a Petőfi Irodalmi Múzeum kincseiből sajtó alá rendező Kovács Attila Zoltánnak, amikor a bevezetőben így ír: „Véleményünk változatlanul az, hogy a Szerb Antal-hagyatékban még van mit keresni.” Szerb Antal rajongói számára az illusztrációk – a korabeli kéz- és gépiratok – közlése is nagy örömet jelent.
(Szerb Antal: Nagy emberek gyermekcipőben – Rádióelőadások, Szépmíves Könyvek, 2017)
