Tíz évvel ezelőtt, a tavaszi fesztivál keretében lépett fel először Budapesten az olasz származású, Londonban született sztárkarmester, Antonio Pappano. Akkor is, most is a Santa Cecilia Akadémia Zenekarával vendégszerepelt a Művészetek Palotájában. Azzal a lemezfelvételek sokaságával büszkélkedő koncertegyüttessel, amelynek 2005 óta zeneigazgatója. Az 1585-ben V. Sixtus pápa által alapított, nagy tekintélyű római muzsikusakadémiából 1908-ban „vált ki” a Szent Cecília nevét őrző nemzeti zenekar, amelyet időközben olyan jelentős karmesterek edzettek, mint Fernando Previtali, Igor Markevitch, Thomas Schippers, Giuseppe Sinopoli, Daniele Gatti és Myung-whun Chung.
Pappano mindenekelőtt univerzális, széles repertoárú operadirigens; 2002 óta a londoni Covent Garden karizmatikus vezetője és „arculatformálója”. Talán ebből is fakad, hogy most a hangversenyteremben, a zenekar gyors európai turnéjának keretében zsenialitása helyett inkább csak „nagymesteri” valóját tudta megmutatni. Művészi hozzáállását pontosan tükröző idézetet közölt tőle az est műsorfüzete: „Rendkívül rugalmas vagyok. Ilyenné kellett válnom. Egész életem a beilleszkedésről, az alkalmazkodásról szól: szüleim bevándorlók voltak Londonban, aztán gyerekkoromban átköltöztünk Amerikába – így mi kétszeresen is migránsok lettünk. Igyekeztem mindent eltanulni és felhasználni a munkám számára: az amerikai bevándorlók munkaerkölcsét, az olaszos teatralitást, a brit finomságot és professzionalizmust.” Az utolsó mondat tényleg minden fontosat elmond róla: szorgalom, temperamentum, a részletekre való odafigyelés, pontosság. Több pályatársához hasonlóan mára ő is áttért a pálca nélküli vezénylésre. Karmesteri stílusa cseppet sem elegáns, ám mivel egész lényével a kifejezést szolgálja, technikája meglehetősen hatékony. Ha a darab lendülete, a fokozás úgy kívánja, egy feltüzelt, de összerendezetlen mozgású táncosként, vadul kapálózó, önmagából kivetkőzött közlekedési rendőrként közvetíti akaratát, elképzelését. Arcáról azonban egy pillanatra sem tűnik el a zenéért élő „megszállott” ember kedélyessége, mediterrán életszeretete. Mosolyát csak akkor váltja fel némi szenvedést sugárzó színpadi bánatosság, amikor az „elhangzó drámát” akarja ily módon is erősíteni. Mert Pappano még felvont szemöldökével, élénk mimikájával, megnyúlt arcával is vezényel. Fújtat, mozog a szája, mintha egy tejbe áztatott kalácson nyammogó, fogatlan öregurat látnánk, aki némán artikulált, laza pam-pam-pamokkal is nyugtázza a ritmust.
Rossini Hamupipőkéjének „perpetuum mobile” nyitánya csupa pezsgő könnyedség, súlytalan vonós derű. Pappano ezután a közönséget olaszul megszólítva, majd angolra váltva jegyzi meg, hogy Saint-Saëns Ferenc (!) Lisztnek ajánlotta a soron következő művet. Azonnal kellemes borzongást kelt az „orgonaszimfónia” indítása, az első tétel sötétebb tónusai elhozzák az est első nagy pillanatait. Amikor – Daniele Rossi közreműködésével – a „mélyből” halkan, finom, mégis zsigerekig ható rezonanciával felbúg a hangszerek királynője, már nem kétséges a hatásvadász késő romantika győzelme. A zárótétel csupa fény, rezes csillogás, harsogó orgonadiadal. Csajkovszkij V. szimfóniája ugyancsak mesterien kidolgozott, a hangzás plasztikus, gömbölyű, bársonyos. Az operista Pappano a hallgató oldaláról (is) mindig eredeti, inspiráló, lelkesítő; a koncertező Pappano viszont itt inkább eminens, örökifjú diák egy majdnem tökéletes szakdolgozattal. Az elemi hatás elmarad. Persze a hiba lehet, hogy csak annyi, hogy túl magas az „elvárás” benső mércéje. Hiszen gyakori tapasztalat, hogy egy „nyugati” zenekar és egy Nyugaton szocializálódott kiváló karmester nagy profizmussal szólaltatja meg Csajkovszkijt, de a tépelődő szláv lélek hiányzik az előadásból. A lombárnyas orosz idill szimpla déli napsugárzás, a melankólia csak szomorkásság, a fájdalom csak bánat, a kétség csupán röpke elbizonytalanodás, a szorongás csak gond… Egy-egy momentum marad meg ebből a tolmácsolásból, például az elégikus második tétel kibontása, majd a semmibe olvadó lezárása és az azt követő megbűvölt csend. A szimfóniát koronázó, küzdve-akarva formálódó induló már kellőképpen felizzik, de hiába, ha e tetszetős feloldásig nem a megrendülésen át vezetett az út. A slágerráadás – keretes szerkezetet adva a hangversenynek – Rossini Tell Vilmos-nyitányának sodró, vágtató „fináléja”. A zenekar ismét hazai terepen; Pappano és a Santa Cecilia ezúttal biztosra megy. Tiszta, kápráztatóan bravúros három perccel ajándékozzák meg a közönséget.
