Ez a szöveg jó bevezetés lehet elmélkedéseinkhez, amelyek mai imádságainkhoz kívánnak segítséget nyújtani. Itt bizonyosságról, igaz szívről, hitből fakadó bizalomról, rendíthetetlen reményről, szeretetre és jótettekre való buzdításról van szó. Azt hirdeti nekünk, hogy bátorságunkat Jézus vérének, Jézus testének köszönhetjük. Ezen a héten, amikor az Úr húsvétját ünnepeljük, ez a szentírási szakasz alkalmas keretet nyújt Krisztus misztériumainak, szenvedésének és feltámadásának, meggyalázott és megdicsőült testének szemléléséhez. Mivel védelmet keresünk a bűn káoszától, bűnös lelkiismeretünk kaotikus széttöredezettségétől, ezért egybegyűlünk, családként, miként Izrael ősi nomád törzsei a pusztában: a káosz pedig kinn marad. A húsvét megszabadít minket a káosztól. Belül van a Bárány teste, a Bárányé, „akit megöltek” (Jel 5,9), aki táplál minket (vö. Jn 6), aki megajándékoz bátorsággal és állhatatossággal, és megvéd minket a bűn káoszából születő gyávaságtól.
Lelkigyakorlatos könyvében Loyolai Szent Ignác az Úr szenvedésének misztériumairól való elmélkedéshez azt tanácsolja, hogy kérjünk „fájdalmat, együttérzést és megszégyenülést, mert az Úr az én bűneim miatt indul a szenvedésre” (Lgy. 193), kérjünk „fájdalmat a fájdalmakkal telt Krisztussal, megtörtséget a megtört Krisztussal, könnyeket, benső szenvedést a nagy kín miatt, amelyet Krisztus szenvedett el értem” (203). Azt tanácsolja Ignác, hogy fontoljuk meg: „Mit szenved Krisztus emberi természetében, vagy mit akar szenvedni (…). Itt kezdjek el, minden erőmet összeszedve, bánkódni, szomorkodni és sírni” (195). Javasolja, hogy azon is gondolkodjunk el, „hogyan rejtőzik el az istenség: hogyan semmisíthetné meg ellenségeit, és nem teszi; s hogyan hagyja oly kegyetlenül szenvedni a legszentebb emberi természetet” (196). Szent Ignác, Szent Terézhez hasonlóan megérti, hogy Jézus istenségének egyetlen biztos megközelítési módja a mi Urunk szent embersége. Most, amikor az ő szenvedéséről van szó, el kell mélyednünk ebben az emberségben, közelebb kell kerülnünk ehhez az ember Jézushoz, aki bár Isten, de emberként, testében és lelkében szenved. Ez a szenvedés pedig nem a képzelet szülötte, hanem nagyon is valóságos, az egyetlen fogható és járható út, amelyen mindannyiunknak végig kell mennünk, hogy szemlélhessük a Fiával együtt elénk táruló Atyát. Szemléljük tehát Jézus szenvedését, szenvedését a testben, a mi testünkben. Nincs más út, ha azt is meg akarjuk vallani, hogy Jézus feltámadt és ma is él, mégpedig ugyanazon testben, az Atya arcának transzcendenciájára nyíló sebeivel. Amikor szemléljük Jézus kínszenvedését, azt szemléljük, ahogyan az Úr „türelmessé” válik, vagyis „belép a tűrésbe”, belép a szenvedésbe. Nekünk, követőinek meg kell tanulnunk, mit jelent belépni a szenvedésbe, s ez mivel jár, hogy jobban megismerjük, jobban szeressük és kövessük őt. (…)
E megfontolások a remény és a kudarc keresztény teológiájához vezetnek minket. E teológia eredeténél Jézus szenvedéstörténetét és halálát találjuk. Mi több: éppen Jézus történelemi kudarca és a hozzá fűzött, füstbe ment remények miatti frusztráció (azt reméltük pedig… Lk 24,21) az a voltaképpeni út a keresztény hit számára, amelyen keresztül Isten feltárja magát Krisztusban, és végbeviszi a megváltást. Jézus már előre megmondta: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti, az viszont megmenti” (Mk 8,35; Lk 9,24). A megváltás művéhez hozzátartozó kudarc töredékesen és kisebb mértékben már az Egyiptomból való szabadulásról és az ígéret földjének elfoglalásáról szóló elbeszélésben is megjelenik. Ott van például Mózes, aki kudarcba fulladni érzi szabadító kísérletét szemközt a tengerrel: az oldalán hőzöngő izraeliták, mögötte pedig a közeledő egyiptomiak. Nem sok választása maradt: vagy megadja magát az egyiptomiaknak, vagy megpróbál tárgyalni velük, vagy a halálba menekül, avagy rábízza magát Istenre. Az utóbbit választja, Isten pedig megjelenik az emberi eszközök teljes tehetetlensége közepette. Ugyanez történik, amikor a nép zúgolódva vizet, kenyeret s egyebeket kér. Isten megérezteti az emberi tehetetlenség legmélyét, aztán pedig azonnal közbelép. Jézus kudarca ebbe a dinamikába illeszkedik: amikor már minden elveszett, amikor már senki sem maradt, mert „megverem a pásztort, és szétszélednek a nyáj juhai” (Mt 26,31), akkor közbelép Isten az ő feltámasztó erejével. Jézus feltámadása nem egy filmnek a vége, hanem Istennek az emberi remény teljes lehetetlenségét felülmúló közbelépése; Isten feltámasztó tette „Úr”-nak jelenti ki azt, aki elfogadta a kudarcba vezető utat, hogy megnyilvánulhasson az Atya hatalma és az Atya megdicsőüljön.
Mi hajlunk arra, hogy elfedjük a legnagyobb emberi kudarcot, a halált: elég csak megnézni temetőinket, a sírköveket – mind arról árulkodik, hogy szeretnénk megszépíteni és „elidegeníteni” ezt az emberségünkben honos kudarcot. Vagy ott van az elhunyt „kanonizálása”. A Szent Péter tér után a ravatalozó az a hely, ahol a legtöbb embert szentté avatják: az elhunyt az esetek többségében „egy szent volt”. Nyilvánvalóan szent, mert már nem tud neked több kellemetlenséget okozni. Ilyesmikkel a halál kudarcát akarjuk álcázni. Titkon egy kudarcon kívüli dologba, vagyis nem Istenbe vetjük reményünket. Az Istenbe vetett igazi remény akkor születik meg, amikor – mint Jézus esetében – a kudarc szakadékos mélyébe zuhanunk (ami több a menekülési utak hiányánál: annak pozitív kijelentése, hogy már nincs kiút, a dolognak vége van).
A nyilvános, becstelen kivégzéssel Jézus minden emberi megmenekülési lehetőséget elveszített: ez az ő kudarca. És azért jutott idáig, mert számára az volt a legfontosabb, hogy az Atya akarata szerinti emberként éljen, hogy megtegye az Atya akaratát: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott” (Jn 4,34).
Kudarcra vonatkozó megfontolásaink feltárják előttünk Jézus „testét”. A Getszemáni-kertben ösztönösen remélt abban, hogy elkerülheti a kudarcot. Egyedül az Atya szeretetében való bizonyossága tette képessé, hogy legyőzze félelmét. Jézus kudarca kapcsán érdemes visszaemlékeznünk Szent Ignác tanácsaira, amelyeket kezdetben idéztem. Meg kell „érinteni” Jézus testét. Léteznek a „botrány” elkerülésének kifinomultabb formái is, amelyek éppen Jézus testének tagadását jelentik ebben a kudarcban: a szinte naponta felbukkanó újdoketizmusról van szó, az egyházi elit köreiben, az ateista baloldalnál és a hitetlen jobboldalnál. A katolikus „elit” körök nem ismerik azt a boldogságot, amelyet maga Jézus hirdetett meg a kudarc idejére: „Boldog, aki nem botránkozik rajtam” (Mt 11,6; Lk 7,23). Itt azért van szó kudarcról, mert Jézus az egyszerűekhez fordult igehirdetésével. A kifinomult elit képes fanyalogni a kudarc láttán, és képes megbotránkozni. Az egyházról szeretnek inkább olyan képet alkotni, amelynek alapja a „józan ész” és nem a kereszt kudarca… Újdoketisták ők, és ténylegesen nem nagyon vannak meggyőződve arról, hogy Jézus, a Krisztus ma is él az ő testében, feltámadottként. Mi több, a feltámadásról inkább bultmanni vagy spiritualizáló felfogásuk van, egyszerűen azért, mert letagadják Jézus testét, csak hogy ne kelljen elfogadni a kudarcot.
Az emberi barátság tekintetében Jézus csúfos kudarcot vallott tanítványaival, köztük is a legnagyobb kudarcot Júdással, aki nem tudta kiolvasni az irgalmat Mestere szeméből. Életének utolsó szakaszában Jézus szörnyen elszigetelődik tanítványaitól: szakadék tátongott közöttük. Jézus nem érte el őket, ők pedig nem értették Mesterük helyzetét. Ez a magány szakadékos mélysége, és ezt a félelmetes elhagyatottságot fogja majd Atyja részéről is érezni a kereszten: „Atyám, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46).
Éppen a kereszt az, ahol Jézus végérvényesen vállalja a kudarcot, a rosszat, és átalakítja. És ott kinyilvánul mérhetetlen szeretete, mert egyedül annak van meg a lelki szabadsága és életereje a kudarc elfogadására, aki nagyon szeret. Jézus kudarcot vallott emberként hal meg. Benne elérik teljességüket az Ószövetség ideiglenes, egyszeri vagy részleges kudarcai: „Mind hitben hunytak el, de anélkül, hogy az ígéret teljesedését megérték volna” (Zsid 11,13), vagyis úgy haltak meg, hogy megízlelték a kudarcot, de csak részben. Halálában Jézus magára vállalja és teljessé teszi az üdvösségtörténet mindezen kudarcát. Most már tehát csak egy megoldás marad: az isteni megoldás, ebben az esetben a feltámasztás mint forradalmi újdonság. Ez azt jelenti, hogy a keresztény embernek szervesen bele kell építenie mindennapi életébe a meggyőződést, hogy Jézus ma is köztünk él. Szemben egy olyan kereszténységgel, amely csak látszólag vállalja a kudarcot: mert elkerüli a kereszt botrányos kudarcát, az emberi remény nélküli teljes megsemmisülést, mert nem remél „minden remény ellenére”, élete egy elviselhetőbb kudarc bonyodalmain vezet keresztül, olyan kudarcén, amely elegánsan együtt tud élni az egyetemes és bevett értékekkel. Ez egy valódi istenhit nélküli vallás kudarca, mert egyszerűen híjával van minden valódi istenhit kenetének: a feltámadott Jézus Krisztusnak, a közöttünk élőnek.
Fordította: Tőzsér Endre SP
