„Rendetlen szerzetesből” – püspök

– Édesapám Szabolcsveresmartról származó görög katolikus. A háború előtt, egyetemistaként került Szegedre, itt ismerkedett meg édesanyámmal, a jezsuiták által vezetett közösségben… Később, felcseperedve mi, gyerekek is valami hasonlóba csöppentünk bele, ugyancsak a jezsuita templom körül – igaz, ekkor már nem voltak itt szerzetesek. Vecsei András atya volt az, aki nagyszerűen összefogta a gyerekeket, fiatalokat. És közben nyolc papot „nevelt ki” – ezek egyike én vagyok.

Görög katolikusként Ön hogyan került ebbe a társaságba?
– Édesanyám római katolikus. Bár a három nővéremmel együtt görögnek kereszteltek minket, gyerekkoromban jobbára római templomba jártunk. A Lechner téri görög templom ugyanis egy nagy, nyílt téren áll, nemigen lehet feltűnés nélkül megközelíteni. Ez nem volt mindegy akkoriban, mivel a pedagógusoknak az állásukba került, ha kitudódott, hogy templomba járnak. A szocializmusnak nevezett időszakban így érvényesült a vallásszabadság…
A papi hivatás gondolata is ebben a római közösségben érintett meg. El tudtam volna képzelni, hogy latin pap legyek, akkoriban be-bejártam a szemináriumba is, sokat beszélgettem Gyulay Endre atyával, ő volt akkor a spirituális. Mégis másfelé vitt az utam. Vecsei atya közreműködésével ugyanis abban a római közösségben kezdett egyre inkább tudatosodni bennem, hogy én mégiscsak görög katolikus vagyok. Végül az akkori szegedi parókus, Kocsis Imre segített a döntésben: görög katolikus vagy, jelentkezz Nyíregyházára. Nem szeretném elhallgatni: az is emellett szólt, hogy ekkoriban kezdtem felfigyelni a lányokra, már udvarolgattam. Megörvendtem a lehetőségnek, hogy családos emberként is lehetek pap.

Ez utóbbi érv nem bizonyult döntő fontosságúnak…
– Végül nem, de addig hosszú volt az út. A szemináriumban nagyon hamar „beleszerettem” a liturgiába, hamar világossá vált, hogy ebben vagyok otthon. A görög szertartásban fontos szerepe van az éneknek. Elsőéves kispapként már főkántor lettem. Többször próbálkoztam azzal, hogy kis kórust szervezzek, mígnem egyszer csak megszületett a NIKA kamarakórus.

Néhány kispap és a nyíregyházi Cantemus énekkar néhány leány tagja együtt kezdtünk el énekelni. Szép sikerrel szerepeltünk 1988-ban, a Ki mit tud? országos döntőjében, a televízióban. Talán a sikerhez hozzátartozik, hogy több kispaptársam ezek közül a lányok közül választott feleséget. Én viszont már korábban döntöttem a cölibátus mellett.

Lépés volt ez már a szerzetesség felé?
– Bizonyosan, de akkor még nem tudtam. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy az egész életem maradéktalan odaadására hív az Isten. Nem volt könnyű igent mondani rá. „Társasági ember” voltam, szerettem ott lenni, ahol pezseg az élet, hosszabb ideje udvaroltam már… – de kezdtem érezni ennek a másik életútnak a vonzását. Sok vívódás és imádkozás után végül megérett a döntés. A„boldogító igen” kimondása után pedig nagy békesség szállt a szívembe. Ebből is megérthettem, hogy valóban ez az Isten akarata velem. Keresztes püspök úr azonban nem szentelt mindjárt pappá, hanem kiküldött egy évre Rómába. A szaléziak egyetemén tanultam pedagógiát, pszichológiát, kateketikát. A Pápai Magyar Intézetben laktam, ahol akkor Orosz Lászlóval ketten voltunk görögök. Elkezdtünk együtt imádkozni, végezni a zsolozsmát. Ez a közös imádság indított el engem a szerzetesség felé. A főpásztor hozzájárult, hogy szerzetessé váljunk, de nem volt könnyű megtalálni hozzá az utat. Rómában ismerkedtünk meg Michel apáttal is, a chevetogne-i bencés közösség vezetőjével, aki bátorított minket, és föl is ajánlotta a segítségét, hogy megismerkedhessünk a monasztikus élettel. Ez a belgiumi bencés monostor kétrítusú: alapítása óta, a húszas évek elejétől a közösség egyik fele latin, a másik bizánci rítus szerint végzi a zsolozsmát. Az akkori liturgikus megújulás szellemében azért hozták létre, hogy az egyház egységét szolgálják, építsék. Érdekes érzés jelent meg bennem, amikor beléptem ennek a közösségnek a bizánci templomába: „Itthon vagyok, jobban, mint valaha az életemben.” Ez, persze, nem a belgiumi közösségre vonatkozott, hanem arra az imádságos atmoszférára, amelyet ott találtam.

Szeged, Nyíregyháza, Róma, Chevetogne, Dámóc és immár püspökként újra Nyíregyháza – így vázolható fel az életútja?
– Voltak egyéb állomások is. Pappá szentelésem után még egy római év következett, majd főpásztorom hazahívott: a rendszerváltozás után visszakapott hajdúdorogi iskolánkban lettem hittanár. Két év után Tiszaeszlárra kerültem, majd tovább, Tornabarakonyba, ahol parókusként végeztem lelkipásztori munkát. Ezután mehettünk ki négy esztendőre Chevetogne-ba, ahonnan azzal a tervvel tértünk haza, hogy itthon egy monasztikus közösséget alapítsunk.

A bazilita rend szóba se jött?
– De igen. Ez épp a fordulat éve volt. Ahogy a legtöbb szerzetesrend, a baziliták sem működhettek évtizedeken át, s ekkoriban kezdődött a közösségük újraszerveződése. Kínálkozott, hogy mi is közéjük lépjünk be, mégis inkább az elvonult, zsolozsmázó szerzetesi hivatást éreztük magunkban. A baziliták pedig sokkal tevékenyebb, sok lelkipásztori munkát végző rend.

Ezért aztán alapítottak egy új rendet…
– Azt nem. Nem vagyunk rendalapítók. Mondják is néha, hogy mi „rendetlen szerzetesek” vagyunk. Egyszerűen arról van szó, hogy egyházmegyei alapítású közösség a miénk, amely Krisztus feltámadásáról kapta nevét. Az alapító, Szilárd püspök szentelt minket szerzetessé. Konstitúciónk még nem volt, hivatalosan nem számítottunk tehát szerzetesrendnek. Dámócon, ebben a bodrogközi faluban a volt görög katolikus iskola épületét kaptuk meg, és ott alakítottuk ki, ami a monasztikus élethez szükséges (kápolna, cellák, könyvtár, vendégszobák, s persze, a kert meg a műhely). Eleinte csöndesen kezdődött az életünk, ahogyan terveztük is, de később egyre többen kerestek föl bennünket. Voltak, akik az imádságba akartak bekapcsolódni, vagy lelkibeszélgetést kértek, voltak érdeklődők, akik hosszabb-rövidebb időre bekapcsolódtak az életünkbe. Nyolc év alatt mégsem akadt senki, aki csatlakozott volna a közösségünkhöz. Sokat töprengtünk azon, mi ennek az oka, mit csinálunk rosszul. Azért is fájdalmas ez, mert most, hogy nekem el kell jönnöm Dámócról, Atanáz testvér egyedül marad – az egyszemélyes közösség pedig nem közösség…

Megtehette volna, hogy nemet mond a kinevezésre…
– Valóban. Nem is könnyű szívvel vállaltam a megbízatást, de a papságra készülődve, a nőtlen állapotot választva, a szerzetesség útjára lépve is mindig azt éreztem, hogy nem én találok rá az utamra, hanem az Isten vezeti oda a lépteimet. Most is abban bízom, hogy az ő akaratát követem, és reménykedem, hogy ami hiányzik belőlem, azt ő pótolni fogja. Erről árulkodik a jelmondatom is: „Erőm a gyöngeségben…” Emberi sorsokat, papi családok életét befolyásoló döntéseket kell hoznia a püspöknek, szerveznie és biztosítania a hívek lelkipásztori ellátását, az egyházmegyei intézmények működésének feltételeit… A legkisebb döntésekben is azt szeretném keresni, hogy itt és most mi az Isten szándéka. „Legyen meg a te akaratod!” Tehát ezután is legalább annyit kell imádkoznom, mint korábban, szerzetesként.

Görög katolikusságról a XVI. század közepe óta beszélhetünk, amikor egyes ortodox közösségek visszatértek a katolikus egyházba, megtartva saját liturgikus és egyházfegyelmi hagyományaikat. Önök éppúgy katolikusok, mint a római szertartáshoz tartozók, és mégsem ugyanúgy. Miben fogalmazná meg a különbséget?
– A bizánci lelkiség talán legsajátosabb eleme a megtestesülés titkának valóságos jelenléte. Azáltal, hogy Isten Fia testté lett, megszentelte az egész teremtett világot, annak minden atomját. Ezért minden teremtett dolog eszköze lehet a megszentelésnek. Liturgiánk gazdag eszköztára is ezt fejezi ki.

Az ökumené, a keresztény egységtörekvések szempontjából tekinthetjük a görög katolikusságot egyfajta hídnak a katolicizmus és az ortodoxia között?
– Szeretnék hinni ebben. De tudnunk kell, hogy vannak, akik inkább úgy néznek ránk, mint valami elválasztó falra. Az ortodoxia felől sokan szakadárt látnak bennünk, mondván, az idők során sok tekintetben eltávolodtunk a keleti egyház értékeitől. A latinizáció nálunk is hatott. Ma azonban a római vezetés is kifejezetten arra buzdítja a görög katolikusokat, hogy ragaszkodjanak sajátos keleti értékeikhez, ha kell, fedezzék fel újra azokat… II. János Pál pápa, aki nyugat és kelet lelkiségéről mint a kereszténység két tüdejéről beszélt, nagyon szépen kifejtette ezt a Kelet világossága című apostoli levelében. Hogy valóban híd legyünk, azért sokat kell tennünk saját identitásunk, katolicitásunk és keleti keresztény lelkületünk erősítése, elmélyítése érdekében.

A hívek szintjén milyen különbségek látszanak római és görög katolikusok között?
– Például a görög katolikusok életét mélyebben áthatja a liturgia és annak szeretete, mint a rómaiakét: talán mert színesebb, testközelibb, életszerűbb. Az ételszentelés, a házszentelés, a hétköznapi élet részleteinek megszentelése sokkal hangsúlyosabb a görög katolikus hívők számára. Részben ez a hagyománytisztelet is magyarázza, hogy a görög katolikus tömegeket olyan mélyen nem járta még át az elvilágiasodás. De sietve hozzáteszem: ha nem figyelünk oda eléggé, akkor ez nálunk is csak idő kérdése.

Miben állna ez az „odafigyelés”?
– A lényegre, a kereszténységünk lényegére való odafigyelésben. Az ehhez való bátorság fölszításában. Úgy látom, mi, keresztények csak óvatosan mondjuk ki azt, amiről úgy véljük, nem tetszik másoknak, a „világnak” – ide értve a hitünkből eredő erkölcsi követelményeket is. Tiszteletben akarjuk tartani mások hitét és elveit – ami, persze, helyes, de nem jelentheti azt, hogy szégyelljük, rejtegetjük az igaz értékeket. Minden körülmények között bátran vállalni kell azt, hogy Krisztushoz tartozunk. Fontos feladatunk a tanúságtevés. De hogy kimondottleírt szavaink, cselekedeteink valódi tanúságtételt jelentsenek, ahhoz elmélyült lelki életre van szükség, az imádság „belső szobájában” végzett munkára. Enélkül szavaink súlytalanok, cselekedeteink felszínesek, szertartásaink üresek maradnak. Imádság nélkül nincs hiteles kereszténység. Püspöki szolgálatomban ezt szeretném a magam és rám bízott testvéreim életében erősíteni.