Pedig azon a riadalmat keltő estén igen nagy – első pillantásra még életveszélyesnek is tűnő – károkat szenvedett a patinás épület. Plasztikus képet festenek a helyzetről azok a szavak, amelyekkel főpapunk írta le az ünnepi szentmisén a templom állapotát: a főfal és a torony szinte kettévált, tátongó űrt nyitva a besüvítő szélnek, az elszáradt faleveleknek, esőnek, hónak, jégverésnek. Különösen megrendítő lehetett látni ezt azoknak, akik naponta tekintettek rá a kis istenházára, és némiképp tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érezhették magukat.
De most már minden más színben tűnhet fel a helyiek szemében, sőt, a várgesztesi templom példája másoknak is biztatást adhat, hogy lám, ezek a falak – képletesen is értve persze – a jelek szerint nem homokra épültek, ahogyan a közösség megtartó ereje sem csak vágy, hanem kétségbevonhatatlan valóság.
Ezen a helyen most valahogy igazán átélhető a jézusi örömhír, miszerint, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevében, ott ő maga is jelen van a gyülekezetben.