– A klasszikus zenétől vezetett az út a jazzig.
– Klasszikus zene vett körül egész gyerekkoromban – kiskorom óta zongoráztam, énekeltem. Édesanyám (Pászthy Júlia – a szerk.) opera-énekesnő, akinek a karrierje a születésünkkel egy időben kezdett még jobban felfelé ívelni. Tehát vannak zenei gyökereim már a születésemet megelőző időből is. De mindezek mellett vagy ellenére valahogy soha nem éreztem meg azt a szabadságot a klasszikus zenében, amire a jazzéneklésben ráleltem. Spontaneitásra késztet, hogy nem a legszigorúbb kottahűségre törekszünk a jazzben, és ez nekem sokkal szimpatikusabb.
– Miért jobb saját szerzeményt előadni, mint egy jól bevált jazz-sztenderddel kiállni?
– Régi indíttatás bennem a dalírás. Tízéves koromban leültem a zongora mellé, és csak játszottam, ami jött, így a dalírás nálam korábbra datálódik, mint az előadói pálya. Bár szeretem a régi dalokat, a jazz-sztenderdeket, a saját zenekarommal önmagamat is vállalnom kell. A saját szerzemények előadása persze sokkal megosztóbb, többeknek lehet, hogy nem tetszik, de a közönség reakciója a szerzői munkát is segíti azáltal, hogy levonhatom a dalokra vonatkozó következtetéseket.
– Ahogy a CD címe is mondja: a gyökerekkel szívott magába sok mindent.
– Zenei gyökerekre koncentráltam a legutóbbi lemezemnél. A gyökerek ugyan jelen vannak az életünkben, de újra és újra kutatnunk kell, hogy honnan, miből vagyunk. Ennek próbáltam zeneileg a mélyére ásni például a népzenén és az anyanyelven keresztül. A hittel kapcsolatban is ugyanazt tartom igaznak, mint a gyökerekre vonatkozóan: állandóan keresni kell. Nem vagyok az a típus, aki a készen kapott kérdéseket és válaszokat gondolkodás nélkül elfogadja.
– A családi zenélésből házastársi zenélésbe lépett. Férje Varga Bendegúz jazzdobos. Előny vagy hátrány a közös hivatás?
– Természetes létállapot, hogy családilag együtt zenélünk: megmondjuk egymásnak a véleményünket, segítünk, dicsérünk, kritizálunk. Nagy ajándéknak élem meg, hogy az életem meghatározó pillanataiban jelen van a férjem. Nemcsak nézőként, hanem közreműködőként, a színpadon együtt élhetjük át a sikereket és a kudarcokat is. A zene és a zenéről való gondolkodás folyamatosan része az életünknek: a reggelizőasztaltól a próbateremig bárhol, bármikor.
– Tanít a pomázi zeneiskolában. Mi adható át az éneklésből?
– Felelősségteljes kihívás számomra a tanítás – és bár szeretem csinálni, vigyáznom kell, hogy másra is maradjon elegendő energiám. Bizonyos alapokat és stíluselemeket, a hangképzést meg lehet és meg is kell tanítani a növendékeknek, mert ezek nélkül nem lehet jól zenélni. Ezenfelül próbálom nagyon személyre szabni már a darabválasztást is, mert mindent „önmagán átszűrve” kell produkálnia a művésznek, a diáknak, hogy élvezhető, befogadható legyen, amit csinál.
– Öblös mélységek, csillogó magasságok és végtelenül fegyelmezett előadásmód jellemzi…
– A szerkezeteket és a hangzásvilágot nagyon pontosan megtervezem, de a spontaneitást, az improvizációt is fontosnak tartom a koncerteken. Szeretem, ha a hangszeres és az énekes betétekben is van impro – és ez nemcsak papíron igaz, hanem a gyakorlatban is. Saját hangképzésemben az volt fontos, főleg a kezdetekkor, hogy váltani tudjak a klasszikus hangképzésből, ne csak fejhangokban gondolkodjak. Példaképeim mostanában az afroamerikai énekesek, akik szabadon, mondhatni gátlástalanul használják a hangterjedelmüket, hangi adottságaikat, improvizatív készségüket. Ezt érzem most feladatomnak: ami van, azt minél jobban és szabadabban használni.
– Hogy kerül a csángó népdal a jazzalbumba?
– Szakdolgozatom témája a Zeneakadémia mesterszakán, hogy mennyire meghatározó az anyanyelvünk az előadásunkban. Már a születést megelőző időszakban is „ragad ránk” az, ahogyan édesanyánk beszél, amilyen hangzókat ejt. Mindig is foglalkoztatott, hogy a mi speciális, egyedi magyar nyelvünkön hogy tudunk jazzénekesek lenni. A jazz merőben más hangzásvilág, hangképzés és kiejtés. Ennek kapcsán kezdtem el foglalkozni azzal, hogy lehet-e magyarul jazzt énekelni. Ezért nyúltam a népdalokhoz, ahol tökéletes prozódiával találkozunk – nem úgy, mint egyes popslágerekben, ahol néha felismerhetetlenné torzul a nyelv. A választott népdalokhoz személyes kötődésem van, vagy énekeltem őket.
– És a gyerekkor óta őrzött humor…?
– Aki ismer, az tudja, hogy az irónia nálunk családi hagyomány. Anyukám szerint az a legfontosabb, hogy tudjunk nevetni magunkon, és mi nagyon nagyokat tudunk nevetni a saját hibáinkon – és persze egymáséin is. Boldog vagyok, hogy a felszabadultság a zenekaromban is jelen van, ami hat a zenélésre is – ráadásul a mi műfajunkban elképzelhetetlen, hogy feszengve lépjünk a közönség elé. Azt, aki eljön a koncertjeinkre, reméljük, megérinti ez a légkör.
