Fotó: MODEM/Dankó Imre
Számos hazai és nemzetközi kiállításon, többek között a Velencei Biennálén is láthatta már a közönség Benczúr Emese Munkácsy-díjas képzőművész képi és szöveges tartalmat egységben kezelő munkáit. A művésszel az október végéig Debrecenben látható, Let it be (Hadd legyen) című egyéni kiállítása kapcsán beszélgettünk.
A tárlaton látható művek alapján nyilvánvaló a kérdés: hogyan költözött be a szöveg a képeibe?
– Beszivárgott. Volt két évem, amikor szinte semmit sem tudtam csinálni, teljesen leblokkoltam. Ekkor – talán harmadéves festő szakos hallgatóként – arra jutottam, hogy a hímzés lehet a számomra járható út. Elkezdtem erdélyi párnamotívumokat hímezni, növekvő-csökkenő pálcás, háromszög alakú írott mintákat. Ezt még mindig nem láttam elegendőnek, de jó meditációs munka volt, számolgatni kellett, hány sort tölt ki egy-egy ilyen kis forma. Nem sokkal később megértettem: az hiányzott még, hogy egy könnyen értelmezhető elem kerüljön a felszínre. Kézenfekvő megoldás volt a szöveg, így a következő munkám már hímzett írás volt.
A protestantizmust rendszerint a második képrombolással azonosítják, ám a szöveg előtérbe helyezésével, a képbe szivárgásával új esztétikai krédóval gazdagította a művészetet. Az, hogy a szöveg a munkáiban fontos szerepet kap, összefügg azzal, hogy protestáns tradícióban nőtt fel?
– Kezdetben nem gondoltam erre, de biztosan benne van a családi hagyomány, a templomi hímzések látványa vagy az aranyozások az angyalföldi evangélikus templomban, ahol a nagyapám lelkészként szolgált. A hívek számára távolról látható dolgokat közelről tapasztalhattam meg. Tőle kaptam gyerekkoromban egy Bibliát, amelybe kis cetlikre írva kiemeltem a számomra fontos szövegrészeket. A Biblia máig megvan, a cédulák viszont sajnos elvesztek. A szöveg számomra kézzelfogható, konkrét üzenetet hordoz, és a kezdetektől központi szerepet kapott a munkáimban. Az, hogy egy-egy kimondott szó mennyire fedi az igazságot, már más kérdés. Ha valami le van írva, akkor sokkal inkább hihető. Gyakran használok elcsépelt mondatokat, szavakat, mert hiszem, hogy megvan bennük az eredeti értelmük is. Hiába vált az idők során banálissá, ott van benne az a mélység, ami az igazi tartalmát hordozza. Ráadásul sok munkámban könnyen módosíthatók az egyes elemek, akár más is kiíródhatna belőlük.
Elképzelhető, hogy valaki átrendezze a szövegeket?
– Akadt már példa ilyenre, nagyon mókás volt: egy evangélikus templom kertjében állítottam ki Svédországban. Aki leült a bejáratnál elhelyezett székre, azt olvashatta a plasztikkorongokból álló installáción, hogy Find your place (Találd meg a helyed). Másnap reggelre a felirat már nem volt olvasható: valaki éjszaka átrendezte a korongokat, kénytelen voltam újrakezdeni az installálást. A mostani debreceni kiállításon is van átrendezhető munkám: az Open your mind (Tárd ki az elméd) című, ahol sörösdobozok nyitófüleiből áll össze a felirat, de ezek az apró alkatrészek csak szögeken lógnak. Részben azért választottam ezt a megoldást, mert maga a mű még növekszik. A néző nem nyúlhat hozzá, de gondolkozhat azon, hogy mi történne, ha átrendezné. Ott van benne a lehetőség, az, hogy semmi sem feltétlenül végleges.
Az imént az érthetőséget említette. Az Ön számára ez szükségszerűen szöveges?
– Az anyag, amit használok, már önmagában hordoz valamiféle érzést. A fémlap, a nyugágyvászon, a nyers festővászon vagy a hófogó háló az első kapaszkodó a befogadásban, hiszen mindenkinek van valamilyen tapasztalata, gondolata velük kapcsolatban. Erre kerül rá a szöveg, amely segít közelebb jutni a munkához. Ha például egy fémlapon az szerepel, hogy Brighten your mind (Fényesítsd az elméd), és a felirat ráadásul apró banális kínai kitűzők formájában villog, a kettő összhatása olyan vibrálásban tartja a művet, amely segít értelmezni vagy éppen átértelmezni a látottakat.
Ha jól értem, akkor a középkori miniatúrakészítés fordítottjáról beszél: ott az elsődleges jelentést hordozó szöveg értelmét volt hivatott megvilágítani az illusztráció, az illumináció – itt pedig a szöveg világítja meg a nem szöveges tartalom jelentését.
– Alapvetően összhatásról beszélünk, akár középkori miniatúráról legyen szó, akár az én munkáimról. Teljesen mindegy, hogy melyik van előbb vagy később, ezek párhuzamban léteznek, és együtt adják a kép lényegét.
Mindig az anyag az első egy munka létrejöttekor? Vagy vannak olyan mondatok, amelyeket lejegyez például egy kis füzetbe, és onnan indul el az alkotás?
– A mondatok a fejemben szoktak keringeni, emellett az alapanyagokat is memorizálom, mit és hol lehet kapni. Azután egyszer csak összerendeződnek, és abból indul ki egy projekt: visszamegyek a megfelelő boltba beszerezni az anyagot, de ekkor még a szöveg végső megfogalmazása is alakulhat.
Emlékszik még a legelső mondatra, amelyből műalkotás lett?
– Így szólt: „De jó lehet annak, akinek ennyi szabadideje van.” Alapozatlan festővászonra hímeztem, szép kék színnel, és nagyon sokszor egymás után ezt a mondatot.
Most milyen mondat jár a fejében?
– A Let it shine (Hadd ragyogjon) – valamiért nem tudom elengedni.
Ennek volt magyar nyelvű verziója is, a Ragyogj, amelyet először tavaly láthattunk a Magyar Nemzeti Múzeum Ige-idők című reformációtörténeti kiállításán. Miért pont ez a gondolat foglalkoztatja?
– Először is ez valamiféle meditációs folyamat: nagyon fontosnak érzem a világban a lelassulást, a lefékezést. A második olvasat, hogy hagyjuk ragyogni a bennünket körülvevő dolgokat, az életet, a művészetet. Attól, hogy a „ragyogás” szó több munkámban is előfordul, még nem mindig ugyanarra az egyetlen dologra gondolok általa. A szó vagy a kifejezés jelentését maga az anyag is módosíthatja. Ilyen értelemben a nyelv is olyan struktúra, amely más környezetben, összefüggésben más jelentésárnyalattal tud megjelenni.
A ragyogással, a fénnyel, az arannyal kapcsolatban nem lehet kikerülni annak a szakralitással, a szentség sajátos terének jelzésével kapcsolatos viszonyát.
– Ez abszolút létező viszony. Erre a kiállításra kifejezetten olyan munkákat válogattam, amelyek ragyognak, csillognak, valamilyen ezzel kapcsolatos dolog történik velük. Észrevehető, hogy az utóbbi időben szinte csak ilyen munkáim születnek. Persze magamnak is meg kellett fogalmaznom, miért is van ez így. Lehet, hogy ennek a csillogásnak egyesek csak a felszínes oldalát látják, az e világi voltát. Ugyanakkor nekem éppen az a fontos benne, hogy a banalitás mellett ott van a misztikus vonatkozása is, ami számomra sokkal érdekesebb. Arról nem is beszélve, hogy egyetlen munkán belül használom az igazi aranyfüstöt és a bazári giccset. Sokat dolgozom egy-egy alkotásomon, és talán az is megérezhető, hogy milyen szeretet övez egy-egy választott anyagot. Ha ebből valami a nézőt is megérinti, annál nincs jobb dolog.
Nem fél, hogy ezek a kimondottan dekoratív darabok elveszítik a misztikusságukat azáltal, hogy szépek, jól lehet fotózni őket, a látogatók szívesen szelfiznek előttük?
– A teremőrök azt mondják, fantasztikus, hogy az emberek mennyire szeretik, mennyit fotózzák a kiállítást. Számomra ez nagyon jó érzés, pláne, ha a fiatalok kedvelik a munkáimat. Más oldalról a végleges látvány elgondolkodtatott: ez a kiállítás olyan szép, hogy teljesen más jelentést kaphat egy-egy, korábban kisebb kiállítóhelyen, nem ilyen impozáns környezetben elhelyezett mű. Ugyanis egy munka a hellyel kapcsolatban is hordoz információt – adott esetben sokkal jobban ragyog, vagy a ragyogása sokkal többet mond egy egyszerűbb térben. Mégis nagyon jó érzés, ha megbecsülik az alkotásaimat: korábban soha nem volt még olyan kiállításom, ahol a kérésemre olyan színűre festették volna a falakat, amilyenre szerettem volna – akár ezüst festékkel az egyiket, arannyal a másikat. És így tényleg ragyog benne minden.
Nemrég egy előadásban elhangzott a tetszetős kiállítótéri elrendezés dicsérete, mondván, így többen látogatják a kiállítást, a múzeumot. Nem veszélyes, ha a csillogás eltakarja a ragyogó tartalmat?
– Amikor tárlatvezetést tartottam, arra kértem a látogatókat, álljanak be a tér közepére, ahonnan azt lehet látni, hogy minden csillog-villog, fénylik, minden nagyon szép. Ha azonban elindulunk a munkák felé, közel jutva a szépség átfordul a valóságba, és kiderül, hogy a mű kevéssé tetszetős tárgyakból, például sörösdobozok nyitófüleiből, cukorkapapírokból vagy bóvli fülbevalókból – hulladékokból – áll.
Szándékoltan hoz létre a nézőben perspektívaváltást, hogy meglássa a csillogó szépségben a csúfságot vagy a hétköznapiságot?
– Mindig fontos volt számomra, hogy a műveimnek más az olvasatuk közelről, mint távolról. Az ellentétek, a végletek vibrálóvá teszik a befogadást. Az alkotásaim mérete egy kiállításon belül véges, azonban sok közülük a végtelenségre utal. Hiába van egy mű beszorítva az adott keretbe, megvan benne annak a lehetősége, hogy nőhet, akár harmincszor akkorára is. Olyan ez, mint az élet: be vagyunk zsúfolva ebbe a kis testbe, pedig minden embernek – és minden alkotásnak – sokkal nagyobbak a lehetőségei.
(Benczúr Emese Let it be című kiállítása 2018. október 28-ig látható a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központban.)
