Fotó: Gombai Gellért
– Tévedünk, ha gyűjtőnévként használjuk azt, hogy hajléktalan. Nincs sablon, mindenkire egyénként kell tekinteni. Nem véletlenül kerültem ebbe a szakmába, az én életem sem volt könnyű – igaz, hajléktalanság soha nem sújtott.
Hat éve dolgozom a Menhely Alapítvány Vajdahunyad utcai csomagmegőrzőjében, Budapest VIII. kerületében. Kezdetben tele voltam világmegváltó gondolatokkal és rengeteg energiával; egész nap kacarásztam, jópofiztam, arra törekedtem, hogy minden ügyfelünknek mosolyt csaljak az arcára. Az első stoptáblát az jelentette számomra, amikor megtudtam, hogy vannak, akik azt hiszik közülük, kinevetem őket. Ők is sokfélék; különböző jellemek, különböző érzékenységű emberek, így ez érthető volt. Idővel rájöttem: az a legfontosabb, hogy érezzék, noha legjobb tudásom szerint igyekszem kezelni őket, én is hibázhatok. Nincs nálam a bölcsek köve, de ha akaratlanul is megbántom őket, tudok bocsánatot kérni.
Nincs jogom elítélni őket. Mindenki lehet valamilyen szempontból tiszteletre méltó. Szerintem az a dolgom, hogy ezt mindegyikükben felfedezzem, és arra helyezzem a hangsúlyt.
Sokan nem akarják látni, nem merik elfogadni, hogy a hajléktalan emberek valamikor ugyanolyan átlagpolgárok voltak, mint mi mindannyian, és hogy szinte bárkivel történhet az életben olyasmi, ami miatt erre a sorsra jut. A többség mintha azt hinné, hogy ők eleve hajléktalannak születtek. Megfigyelésem szerint az a fő vízválasztó a megítélésükben, hogy ki látja meg bennük az embert, és ki nem. Egy olyan embert, aki aktuálisan borzasztó életszakaszát éli, de jobb sorsot érdemelne.
Sajnos a munkám során gyakran szembesülök kudarcokkal, visszalépésekkel, életcsődökkel. Tudnom kell ezzel együtt élni – nem sikerszakma a miénk. El kell fogadnom, hogy nem lehet mindenkit megmenteni, hogy senki helyett nem élhetem az életét. Minden ügyfelemről feltételezem, hogy felelősséggel tartozik önmaga iránt, és tiszteletben tartom a döntéseiket. Önmagától senkit sem lehet megmenteni. Próbálok a kis sikerekre koncentrálni; például olyan esetekre, amikor valakit sikerül megnyugtatnom, felvidítanom. Igyekszem nagyon örülni az olyan apró győzelmeknek, amikor egy ügyfél először kisétál a lábadozóból (a hajléktalanszálló betegek, idősek számára télen biztosított helyiségeiből – a szerk.), azt hiszem, hogy végleg távozott, de rövid időn belül visszatér, becsenget, és ezt mondja: „Mirjam, nem akarok újra elkezdeni inni.” És szerencsére néha komolyabb előrelépésekre is akad példa: albérletbe vagy családhoz, szülőhöz költözésre.
Érzékenyítő egyperceseknek nevezem a hajléktalanokról szóló írásaimat. Meglepett a népszerűségük, a sok jó visszajelzés a Facebookon. Azt akarom tudatosítani általuk, hogy a hajléktalanság nem jellemhiba. A derűs pillanatok kiemelésére törekszem; annak bemutatására, milyen vicces, kedves, kedvesen pimasz emberekkel találkozom a munkám során. Arra vágyom, hogy az olvasók rácsodálkozzanak a hajléktalan emberekre, és ilyen kérdéseket tegyenek fel maguknak velük kapcsolatban: „Sokuknak valóban jó szakmájuk volt korábban? Csakugyan vannak kedvenc ételeik? Tényleg nekik is volt anyukájuk, osztálytársaik, biciklijük? És végül: „Valóban ők is nők és férfiak; ugyanúgy boldogságra vágyók, tetszeni akarók és vonzalmakat táplálók, mint bárki más?” Főleg azt szeretném megmutatni, ami szép és vidám az életükben, meg a fantasztikus öniróniájukat. Mert náluk jobban senki sem tud nevetni magán. Talán van ebben lelki önvédelem is, akárcsak az én részemről abban, hogy ezeket az egyperceseket írom.
A fedél nélkül élők nagy dolgokat tanítottak meg nekem. Az egyik legfontosabb ezek közül az, hogy az ember bármihez tud alkalmazkodni, sokszor ráadásul egészen rövid idő alatt, és anélkül, hogy tudatában lenne a hősiességének. Megható, hogy köztük mennyire felerősödik a kapcsolatok, a szolidaritás, a barátság jelentősége. Ők a kevesükből is könnyebben adnak egymásnak, mint mi a sokunkból nekik. Lenyűgöz, hogy kiszolgáltatott helyzetük ellenére mennyi köztük a mélyen hívő ember, hogy van erejük hinni. Mert nem csodát várva, hanem hétköznapjaik minden szörnyű terhét vállalva maradnak meg a hitben.
Elképesztő rugalmasság, készenléti állapot jellemzi, kell, hogy jellemezze őket. Ők sosem lehetnek meg B terv nélkül. Kedves jelenet volt, amikor az egyik ügyfelünk zsebre tett kézzel elém állt a csomagmegőrzőben, és jelentőségteljesen rám nézett. Először nem értettem, mit akarhat, pedig olyan egyértelmű volt a mozdulata! Azért jött, hogy megmutassa: ő már zsebre teheti a kezét, mert nem kell egy tönkrement élet terhét cipelnie; már fedél van a feje felett, lakik valahol. Micsoda gazdagság!
A kulcs az életük jobb megértéséhez, azt hiszem, az, hogy mindig képesek továbblépni, hogy mindennap megadják maguknak a lehetőséget valami jobbra. Ahogyan én is igyekszem mindennap tiszta lappal kezdeni a munkámat, mindenben a jót, a bizakodásra bátorítót észrevenni. A gyakran megtapasztalt rosszból pedig arra koncentrálni, ami továbbvisz.
Nuszer Mirjam Johanna írásaiból
• „Mirikém, szerintem az Isten egyenlő az idővel. Végtelen, megfoghatatlan, mindenben ott van. Isten egyenlő Idő. Hiszen azt mondjuk: az idő minden sebet begyógyít. Vagy: az idő majd megoldja… Ráhagyatkozunk, tőle várjuk a megoldást.”
• „Takarítom a raktárt a Mari mamánál. Fizetséget nem kérek, odaadja, aminek közeli a lejárata. Három hentesboltja van. Szalámit, virslit, ilyeneket ad, de sokat, rengeteget. Én meg etetem a csöveseket. Nem adom el; én utcagyerek voltam, tudom milyen ez. Most is utcán élek, csókolom, de hát hadd egyenek. Jut mindenkinek. Tegnap is kiosztottam vagy tíz rúd szalámit az utcán. Ne csak nekem legyen karácsony.”
• Mindig szótlan, csak a legszükségesebbeket közli. Ma ezt tartotta fontosnak: „Kijöttem a kórházból. Kaptam egy matricát. Vettem egy képeslapot, felragasztottam rá. Aztán megcímeztem, a szállóra. És a nevemre. Ma megkaptam. Örülök, hogy valaki írt nekem.”
A szerző további egypercesei a Menhely Alapítvány honlapján olvashatók.
