Porcelánok, szelencék és más csecsebecsék


Kevesen tudják, hogy az esztergomi múzeum nemcsak szobrokat és festményeket őriz, hanem gyűjteménye az iparművészetet is felöleli. A múzeum efféle állományát két hagyaték is gazdagította: Ipolyi Arnold gobelinekkel, textíliákkal, ötvöstárgyakkal, Nákó Miléva, San Marco hercegné pedig porcelánokkal, kisebb iparművészeti tárgyakkal. Az egyik legérdekesebb és leggazdagabb a San Marco-szelencegyűjtemény. Ezt a kollekciót nem érdemes önmagában vizsgálni, hanem miként kutatója, Ács Piroska is tette, más múzeumok anyagával érdemes összevetni.

Ám mi célt is szolgál a szelence? Meghatározása szerint „a szelence apró, jobbára zsebben hordható, különböző formájú (de többnyire négyszögletes, kerek vagy ovális) fedeles doboz édesség, szépségtapasz vagy más kendőzőszer tárolására”. Divateszközzé „természetesen” a Napkirály udvarában vált, noha eredete korábbra nyúlik vissza. A XVIII. században már meghódította egész Európát, és megbecsült, drága ajándékká vált. A szelencéket anyaguk szerint csoportosíthatjuk. Készülhettek aranyból, ezüstből, illetve másfajta fémből, drágakőből, porcelánból, szerves anyagokból (fából, elefántcsontból, teknőspáncélból, szaruból), díszítésükhöz felhasználhattak zománcfestéket, illetve lakkozhatták is ezen kis iparművészeti tárgyakat. És miért is váltak ilyen gyorsan divatossá, sőt fontos hétköznapi tárggyá? Egyrészt mint protokolláris, állami ajándékok igen kiemelkedő ranggal, értékkel rendelkeztek. Másrészt a dohányzási szokások átalakulása, a tubákolás elterjedése a kis szelencéket szinte mindenki számára nélkülözhetetlenné tette. A forradalom idején a szelenceadományozás szünetelt Franciaországban, ám Napóleon újra felelevenítette, és császárrá koronázásakor a résztvevőket megajándékozta eggyel. Sőt, Mozart édesapjának, Leopoldnak is adott XV. Lajos egy szelencét, amikor a fiával Versaillesba látogatott, és a királyi udvart tehetségével szórakoztatta.