A ferencesek ugyanis nem húsz, hanem ötszáz éve vannak jelen Kárpátalján. A Perényi bárók hívták őket annak idején Nagyszőlősre. Az 1944-es szovjet megszállással, majd Kárpátalja szovjet birodalomhoz csatolásával azonban keserves évtizedek jöttek: koncentrációs táborok (Szojván például sok ezer magyar és más megszállt nemzetiségbeli vesztette életét), üldözés, nyomor… A vallási életet megfélemlítve, leginkább titokban lehetett csak gyakorolni. A szláv birodalmi eszmére „új vallásként” ráöntötték a kommunizmus ideológiáját. 1959 júniusában a nagyszőlősi plébániatemplomot bezárták a hatóságok. Az elkövetkező harminc évben a hívek a kicsiny temetői kápolnában vehettek részt szentmisén. „Templomunk csodálatos volt gyerekkoromban – emlékezik Varga Júlia néni. – Az oszlopokra hatalmas szőlőfürtök voltak festve, sötét- és halványlila színekkel. Aztán bezárták a templomot. 1989-ben járt itt Paskai bíboros úr. Szentmisét mondott, aztán meglátogattuk Hasák Gyula tisztelendő urat.” Marica néni közbeveti: „A nagytemplom úgy nézett ki, mint a siralomház, mikor végre újra a miénk lett. Törmelék és piszok mindenütt. Paskai bíboros még a homokban térdelt.” Varga Júlia így folytatja: „A bíboros úr előrement a romos oltárhoz, szólt néhány szót, s elkezdtük énekelni a Boldogasszony anyánkat. Az egyik jobban sírt, mint a másik. A templom romokban hevert. Legutóbb sóraktárként működött, előtte bőr- és gumiárut tároltak benne. Kormosak voltak a falak, mert szemetet és nyersgumit égettek a padlón. A gyóntatószék melletti sarokban sókupacot láttam, rajta az örökmécsessel. Elkezdtem sírni, hogy még ezt is tönkretették.” Az első három ferences Majnek Antal, Zatykó László és Radics Dávid atya volt. Ez utóbbi meséli: a történelmi barátélmény fogadta őket, megjelenésük olyannak számított, mint amikor a török hódoltság idején valahol feltűnt egy ferences. S megkezdődött a munka, amelyhez rövidesen sokan csatlakoztak Magyarországról. A magyar nyelv tanítására is szükség volt a kevert nyelvű területen. De még csak tábla sem volt, amire írhattak volna. Dávid atya megfordította a sekrestyében a szekrényt, s annak hátulja tökéletes táblának bizonyult, hogy felkerüljenek rá a magyar szavak. Tizenegy esztendőt töltött Kárpátalján Papp Tihamér atya. Az óvodásoknak kezdetben a temetőkápolnában tartotta a hittant, 1993-ban az ifjúsággal már táborozni is jártak – bár még tartva az ukrán ideológiai nyomástól. Aztán azért minden változott: nemcsak a templomot kapták vissza és hozták rendbe, de a városi könyvtárból ismét plébánia lett, egy villaépületben katolikus óvoda nyílt, segítették a ferencesek a tiszaújlaki, húsz tantermes magyar iskola felépítését is, Csetfalván szinte önerőből – mert akkora volt az akarat – szép kis templomot emeltek, bár időközben két árvíz is sújtotta a térséget. A ferencesek adományokkal, a hazai és a nyugati karitász segítségével igyekeztek enyhíteni a szegénységükben még nagyobb szegénységbe zuhant embereket. S nem nézték, ki milyen nyelven szenved… Ezért mondja Tihamér atya, hogy szolgálatuk többirányú – így van ez ma is: a hit erősítése és az egyházi élet fellendítése mellett munkálkodnak a magyar lakosság megmaradásáért, s gondoskodnak minden rászorulóról, ha anyanyelvén ma még talán nem is ismeri Istent. Munkájukat jelentősen segíti az a két alapítvány, amelyet a ferencesekhez és Kárpátaljához közel álló anyaországi személyek hívtak életre. Hosszú évek óta Kacsó András kuratóriumi elnök – maga is egykori ferences diák – lelkesedéssel viszi a hátán az alapítványt. Fiúk, meglátjátok, megyünk mi még a Szovjetunióba misszióba – idézi fel Hidász Ferenc atya egykori tanára, Barsi Balázs atya szavait. S amikor 1982-ben, orosz-latin szakos lévén az egyetemen, részképzésre a Szovjetunióba utazott vonattal, hallotta a határon túl a felszállók magyar szavát – tehát ott is élnek honfitársai, jutott el a felismerésig. Akkor még nyilván nem gondolt arra, hogy 1989 májusában Paskai bíboros tolmácsaként kíséri a főpásztort ugyanoda. Lengyel Donát atya Szent Ferenc fiainak rugalmasságáról beszél, s a bibliai gondolatra utalva mondja: oda mennek, ahonnan mindenki eljött, azokhoz fordulnak, akiknek mindenki hátat fordított. Az első kárpátaljai születésű ferences szerzetes a visszatérés óta Weinrauch Márió atya. Most éppen misszióban jár – Szécsényben. „A ferenceseket lelki kötelék fűzi össze mindenkivel – mondja –, ez érzékelhető, bár nem látható.” Közben a vallási, egyházszervezeti szempontból elárvult területen előbb apostoli adminisztratúra, majd teljes jogú egyházmegye jött létre. Ennek élére Majnek Antal ferences került, ő ma a munkácsi püspök. „Aki ma Nagyszőlősön jár, megtapasztalhatja a két évtizedes munka gyümölcsét – vallja Varga Júlia néni. És a részletekben mennyi gazdagság: nemcsak a szörnyű árvizek idején, de máskor is, ha gyógyszer kellett, aztán a konyha, ahonnan naponta hordják szét az idős, beteg, egyedülálló embereknek a meleg ételt, s mindez istenközeli szó, a szeretet gesztusával. És sokakat vonzott ez, akik segítőként tették, amit a missziós munka kívánt. Egyszerűen, szívósan, derűvel, természetességgel – ahogyan a ferencesektől látták. Dávid atya is ebben a szellemben foglalja össze, megköszönve nekik az elmúlt húsz évet: „A misszió munkája folytatódik. Jézus a pecsét ezen a küldetésen, aki miatt ma is létezik és folytatódik a megkezdett munka.”
