Vasvári Aladár
brassói főesperes
Gyulafehérvári egyházmegye
A Securitate 1950. május 21-én tartóztatta le. Amellett, hogy nem akart a békepapság mozgalmához csatlakozni, még azzal is meggyanúsították, hogy a Vatikán részére kémkedett. Több mint egy évig tartották fogva a belügyminisztériumi és a jilavai börtönben, majd 1951. szeptember 18-án áthelyezték Máramarosszigetre. Mivel nem volt elítélve, egy, a Securitate által kiadott rendelet alapján huszonnégy hónapra internálták, később még huszonnégy hónappal meghosszabbították a fogva tartás időszakát. 1955. március 20-án áthelyezték a feketehalmi fegyházba, ahonnan augusztus 26-án szabadult.
Szabadulása után Márton Áron püspök újra kinevezte brassói esperesnek. 1956. július 25-én a Brassói Securitate Regionális Igazgatóságának vezetősége jóváhagyta egy ellenőrzési dosszié megnyitását, mert arra gyanakodtak, hogy Vasvári „görögkatolikus papokat segít pénz összegekkel”. 1958. március 6-ával ő is bekerült abba a csoportba, amely ellen felderítési műveletet indítottak. A csoport az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége volt, és mivel a hatóságok „magyar ellenforradalmi szervezetnek” tartották, tagjait 1958-ban letartóztatták. Így került újra börtönbe Vasvári Aladár (1958. 08. 23). Azzal vádolták, hogy tudomása volt a szövetség létezéséről, és ezt eltitkolta a hatóságok elől.
A vizsgálat ideje alatt vállalta a Securitatéval való együttműködést, aláírta a kötelezettségvállalást. 1959. augusztus 8-án kiengedték. Az első dolga az volt, hogy felkereste Márton Áron püspököt, és értesítette a Securitatéval való kapcsolatáról. Mivel a politikai rendőrség is tudomást szerzett arról, hogy felfedte magát, ezért megszüntették vele a kapcsolatot, és 1959. szeptember 24-én a Brassó Megyei Securitate Felügyelősége megfigyelési dossziét nyitott. Mindennapi tevékenységeinek megismerése mellett további célként tűzték ki, hogy az esperest kompromittálják Márton Áron püspök előtt és a hívők körében. 1966 őszén háromszor keresték fel a brassói Securitate tisztjei azzal a kéréssel, hogy írjon tájékoztató jelentéseket a környezetében élő személyekről. Az első két találkozás során elfogadta, hogy „diszkréten találkozni fog a politikai rendőrség tisztjével és betartja az utasításokat”, az utolsó találkozás alkalmával azonban határozottan kijelentette, hogy többé „nem képes és nem akar a Securitate besúgója lenni”. Így hatvankét éves korában megkezdődtek a letartóztatásához szükséges adatgyűjtések. 1969. március 11-én a megfigyelési dossziét lezárták, mivel nem volt „olyan bizonyíték, aminek alapján büntetőeljárást lehessen indítani ellene”. A „római katolikus problémakör” nyilvántartásában, a következő években folyamatos megfigyelés alatt maradt. 1972. október 18-án a Brassó Megyei Securitate Felügyelősége „Az Ősz” fedőnév alatt újabb megfigyelési dossziét nyitott, mivel az adatgyűjtés során „fény derült arra, hogy Vasvári miseadomány formájában számos titkos görögkatolikus papot segít pénzösszegekkel”. 1975. május 16-án a brassói Securitate székhelyén figyelmeztették, és meg kellett fogadnia, hogy „felhagy azokkal a tevékenységeivel, amelyek az ország törvényeit sértik, habár hangsúlyozta, hogy célja nem az ország aláaknázása volt”. Mivel a „figyelmeztetés eredményes volt”, 1976. február 17-én a megfigyelési dossziét lezárták, de a „római katolikus problémakör” nyilvántartásában maradt.
1975. január 1-jétől nyugalomba vonult, de a vallásügyi osztály megengedte, hogy részmunkaidőben a brassói római katolikus templomban szolgáljon. 1979 novemberében véglegesen visszavonult, és egy brassói papi otthonba költözött. 1994. augusztus 31-én, kilencvenedik életévében hunyt el.
Czumbel Lajos
a Nagyvárad–szatmári egyházmegye püspökhelyettese
Határozott állásfoglalása az állammal való együttműködés elutasítása terén oda vezetett, hogy 1951. március 9-én letartóztatták. A szatmári Securitate fogdájából 1951. július végén ítélet nélkül áthelyezték a máramarosszigeti börtönbe. A belügyminisztérium által csak 1952. január 30-án kiadott rendelet alapján huszonnégy hónapra internálták, majd később további huszonnégy hónappal meghosszabbították fogva tartásának idejét. Csaknem négy évet töltött a szigeti börtönben, ahonnan 1955. május 3-án szabadult, de nem térhetett vissza Szatmárra. Azzal az indokkal, hogy „továbbra is rendszerellenes, és a vizsgálatok alatt nem volt őszinte”, a Securitate rövid időre kényszerlakhelyet jelölt ki számára a bărăgani pusztában. A kultuszminisztérium képviselőivel folytatott egyeztetések alapján 1956. február 8-án kinevezték szatmárnémeti főesperesnek, de valójában a Szatmár–váradi egyházmegye apostoli kormányzója volt. Szabadulása után megpróbált modus vivendit teremteni az állam és a katolikus egyház kapcsolatában. Engedékeny állásfoglalását jelentéseikben a Securitate tisztjei is kiemelték, örömmel fogadva, hogy ,,Czumbel megoldást keres a római katolikus papság békés beilleszkedésére a szocialista rendszerbe” (1957. július 17.).
1957. február 6-án a Nagybányai Securitate Regionális Igazgatósága „Az Utód” fedőnév alatt egy csoportmegfigyelő dossziét nyitott. A Securitate Levéltárát Vizsgáló Országos Tanács archívumában található megfigyelési dossziéjának iratait elemezve megállapíthatjuk, hogy a titkosszolgálat tisztjei komplex módszerek és eszközök segítségével gyűjtöttek adatokat személyéről: ügynöki hálózatot működtettek, tevékenységét mind technikai eszközökkel, mind pedig személyek bevonásával követték, levelezését ellenőrizték és cenzúrázták.
1958 és 1959 között a nagybányai Securitate vezetősége egy gondosan kidolgozott intézkedési tervet akart végrehajtani, amelynek keretében megpróbálták rávenni, hogy fogadja el a politikai rendőrséggel való együttműködést. A dokumentumokat elemezve megállapítható, hogy a folyamatos megfélemlítés, nyomásgyakorlás nem ingatta meg a hitét. A román politikai rendőrségnek nem sikerült végérvényesen megtörnie. Egyébként a megfigyelési anyagokban számos olyan beszámoló, elemzés vagy tájékoztató jelentés található, amely rendszerellenes magatartására utal: „ellenséges agitációt” végez, prédikációiban arra biztatja híveit, hogy tartsanak ki hitükben.
1966. július 6-án a csoportmegfigyelő dossziét lezárták, mivel „az összegyűjtött adatokból nem bizonyítható szervezett tevékenység”. Tekintettel arra, hogy az egyházmegyét 1965-től gyakorlatilag már nem ő vezette, hanem Sipos Ferenc plébános, habár a politikai rendőrség irataiban veszélytelennek nyilvánították, „75 évesen, betegen, részben megbénulva, több éve ágynak esve” továbbra is felügyelet alatt maradt.
1967. február 26-án, hetvenhat éves korában hunyt el. Sírja a szatmári római katolikus temető papi részlegében található.
Boros Béla
– temesvári titkos püspök
1951. március 10-én tartóztatták le, majd 1951. szeptember 10-én koncepciós per keretében, „hazaárulás és a Román Népköztársaság külső biztonsága elleni szervezkedés” bűntett vádjával életfogytiglani kényszermunkára ítélte a Bukaresti Katonai Törvényszék. A belügyminisztérium fogdájából 1951. december 20-án áthelyezték a máramarosszigeti börtönbe. A szigeti fogda mindennapi életére Boros püspök így emlékszik vissza: „Nem mondhatom, hogy rosszul bántak velünk. Megértőek voltak, egyes őrök ránk förmedtek néha, de tudták, hogy kik vagyunk. Egy nagyon érdekes dolgot szeretnék megemlíteni. A 90-es évek elején egy román nyelven írt levelet kaptam. Az egyik akkori fegyőr írta. Megemlítette viselkedésünket a börtönben, hogy nekünk kellett az egész épületben takarítani, a WC-ket tisztítani, és hogy mi még ott is takarítottunk, ahol nem lett volna muszáj. Arról is írt, hogy mi egész nap imádkoztunk, és ez annyira hatással volt rá, hogy azóta otthon, a családjában, habár ortodox, nem telik el nap imádkozás nélkül.”
1955. március 22-én áthelyezték a Ramnicu Sarat-i börtönbe. Az ott töltött két év után megjárta a jilavai, a piteşti, a dési és a szamosújvári börtönöket.
Ion Ioanid, a legjelentősebb emlékírók egyike, amikor a püspöknek a piteşti börtönben tanúsított magatartását ábrázolja, a következőkkel fejezi be leírását: „Nekik [a cellatársaknak – A szerző.] Boros egy besúgó maradt! Egy tevékenység nélküli besúgó, egy potenciális besúgó, de besúgó!” Mivel Ioanid tekintélynek számít a koncentrációs táborok és a börtönök emlékét felidéző vallomásirodalomban, véleménye igen negatív hatású, de a legkevésbé sem valósághű képet festett a püspök magatartásáról a fogva tartás idejéből. Kutatásaim során nem találtam olyan dokumentumot, amely bizonyítaná azt a feltevést, hogy Boros Béla bármilyen módon együttműködött volna a politikai rendőrséggel.
1964. augusztus 4-én az általános amnesztia eredményeképpen szabadult a szamosújvári börtönből. Úgy döntött, hogy „ő személy szerint nem kíván a vezetésben részt venni”, és 1964-től „kisegítő lelkészként” szolgált a temesvári erzsébetvárosi római katolikus templomban.
1964. augusztus 26-án bekerült a Securitate Bánsági Regionális Igazgatóságának nyilvántartásába, a „római katolikus problémakörbe”. 1964. november 28-a és 1965. június 1-je között előzetes ellenőrzési dossziét nyitottak a nevére, ellenőrizték „álláspontját és tevékenységét”. A temesvári Securitate tisztjei arra a következtetésre jutottak, hogy „a demokratikus rendszerrel szemben ellenséges megnyilvánulást nem végzett”.
Mivel a 70-es évek elején Nyugatra utazott, újra magára vonta a Securitate figyelmét. Az 1971. november 15-én „Bartha Albert” fedőnév alatt megnyitott megfigyelési dosszié keretében a 70-es és a 80-as években még intenzívebben követték. 1974 nyarán a következőket nyilatkozta egy barátjának, nem sejtve, hogy az is a Securitate ügynöke: „Nagyon bosszant az a tény, hogy kémkednek utánam és állandóan megfigyelve érzem magam. Nem mintha félnék a cselekedeteim következményeitől, mivel semmi rejtegetni valóm nincs, viszont az a tény, hogy a mindennapi életem legapróbb dolgai is közvetítve vannak valahova, borzasztóan bosszant.” A politikai rendőrség tisztjei a felekezeten belüli ügynökök segítségével Boros atyát megpróbálták elszigetelni paptársaitól. Továbbá arra törekedtek, hogy felerősítsék a nézeteltéréseket a római katolikus egyház vezetése és a lelkész között.
A 80-as évek közepén egészségi állapota jelentősen megromlott, és csak a reggeli misét tartotta meg. 1986. szeptember 2-án a megfigyelési dossziét lezárták.
1990. március 14-én, II. János Pál pápa kinevezte Ressiana címzetes érsekévé, és 1990. augusztus 1-jén nagypréposttá választották. 1991-ben kérelmezte rehabilitálását, amely hat évvel később (1997. március 19-én) történt meg. A főtéri papi otthonban gondozták. 2003. június 6-án, kilencvenöt éves korában hunyt el. A temesvári székesegyház kriptájában temették el június 11-én.
Az említett főpapok, az erdélyi római katolikus egyház kiemelkedő személyiségei a totális üldözés időszakában, a kommunista ateista időszakban inkább a vértanúság útját választották a kommunista börtönökben, mint hogy elfogadják a hatóságok közvetlen beavatkozását az egyház belső életébe. A börtönévek után is hajthatatlanok maradtak, tanúságot téve gerincességükről és hitükről, a katolikus hierarchiához való hűségükről.
