Pokoli realitás
Haja Zsolt (Valentin) és Bretz Gábor (Mefisztó)
(Fotó: Rákossy Péter)

 

Az érdem mindenekelőtt az olasz vendégkarmesteré volt. A határozott Maurizio Benini olyan tempót diktált, amely a darabbal kapcsolatos minden ideának és „belső” hallgatói igénynek megfelel. Azt az érzést keltette, hogy ennél összetettebben nem is lehetne megszólaltatni a Faustot. Egy pillanatra sem akart kedvezni a szólistáknak; nincs pihenő, lazítás, fél gőz. Kész zenei koncepcióját végrehajtva húz magával mindenkit: énekest, kórust, tánckart. Nem enged a lendületből, a fokozás dinamikájából, de az érzelmek, indulatok folyamatos magas hőfokon tartásának meg is van az eredménye: minden közreműködő a lehető legjobb formáját hozza. Igen, már a főpróbán! Mert ami megszólal, nehezen támadható. Néha alig hiszek a fülemnek, a világszínvonal „virtuóz” formájának. A Valentin imáját felidéző nyitány finomsága rögtön mélyre visz; forgószélsebes Mefisztó rondója; hátborzongató a kertjelenet fájdalmas, rosszat sejtető eksztázisa; határozottan, feszesen csattog a katonakórus; démonian, képtelenül, szinte követhetetlenül sodró minden idők egyik legjobb balettzenéje; zeneileg káprázatosra fénylik a finálé – rendezésileg a rögvalóság rettenetével tompított – apoteózisa is. Benini megerősíti, „goethei igényre” hangolja Gounod behízelgő, „érdek nélkül tetsző” zenéjét.
Az argentin lírai tenor, Dario Schmunck ha nem is tudja igazán élni a szerepét, megadóan aláveti magát a metsző, rideg rendezői koncepciónak. El kell ismerni, imponáló az igyekezet és a biztonság, amellyel Faust legendásan kényelmetlen szólamát tolmácsolja. Rost Andrea Margitja eszményi: jóllehet itt egy meggyalázott, hajléktalanná váló mai lányról van szó, alakításában az „eredeti” gounod-i idea sem sérül. Megrendítő. Most is. És egyre többször azóta, hogy áttért a drámaibb szerepkörre. Mintha az évek múlásával csak egyre érdekesebb lenne… Bretz Gábor „fiatal basszusán” joggal kérhetik számon Christoff, Ghiaurov vagy Nyesztyerenko Mefisztóinak súlyát. Azzal (még?) adós marad. Cserébe viszont kapunk egy – nem kevésbé veszélyes – játékos, lezser, észrevétlenül köztünk járó, flegma manipulátort, aki „beazonosíthatatlan” módon rombol. Bretz Mefisztója ijesztő középkori kőszobor, fekete-vörös köpenyes Drakula gróf helyett laza, humoros, slágfertig „útitárs”. Margit bátyja: Haja Zsolt; szívvel-lélekkel, teljes odaadással formált Valentinja újabb jelentős lépés művészi pályafutásában. Siebel (Vörös Szilvia) és Márta (Wiedemann Bernadett) túlrajzolt, esetlen-komikus karakterek; a két énekes bőven-gazdagon szóló mezzója szinte pazarlónak tűnik ebben a kontextusban.
Michał Znaniecki fittyet hányt a tradícióra, az „eredeti” helyszínekre, a Faust-évadhoz kapcsolódva mintha Kovalik Balázs Mefistofeléjének képi-gondolati ikerdarabját rendezte volna meg. Noha itt is sok a szimbólum, az európai uniós közeg nagyon is reális. A nyitóképben Faust a fürdőkádjába vizet eresztve, gyógyszeresdobozokkal babrálva készül a halálra. A városi karnevál tudatmódosító szerekkel élő bulizói a Bacchus diszkóban kötnek ki. Kert helyett egy golfpálya nyugágyakkal kerített pihenőjében találkozik Faust Margittal, aki a sportközpont egyik szolid, tartózkodó takarítónője…
Kétségtelen: a nézőnek meg kell szoknia a hagyománybontó látványt; kínból derülünk a korunkhoz kötődő poénokon, a szelfizésen… – aztán azon kapjuk magunkat, hogy bevonódunk. Az idősebb generáció egy része élénken tiltakozik a szünetben. Mást vártak, másra emlékeztek. De muszáj komolyan venni ezt a történetet; a Faust örök aktualitását. Hervadó virágok, magasból lecsüngő, elszáradó óriási kálák, talajtalan érzelmek. Utcaszöglet, szemét, egy Madonna-szobor a talapzatként szolgáló kuka tetejére állítva. A papírdoboz alatt éjszakázó várandós Margitot Siebel menti meg a csoportos erőszaktól. A templomi kép: kaleidoszkópszerű rózsaablak, eldőlt neonkereszt, papruhában szónokló Mefisztó… A balett nem marad ki, ha rövidítve is, de fontos mozgásszínházi eleme a Walpurgis-éji jelenetnek. Hideg pokol, kádüstben vonagló figurákkal. Hullaház. Mefisztó egymás után húzza ki a rekeszeket; a tepsikben fekvő lányok megelevenedve kavarognak a színen, de kérészéletük csak addig tart, amíg – a maga körül akaratlanul is mindent elpusztító – Faust megérinti őket. Margit börtöne az őrültek háza… „A pokol bennünk van” – vallja a rendező. A mélyen hívő Gounod Krisztus feltámadását hirdető himnusza zeng; a sötét magányba hasító fénypászmájával felcsillantja a reményt.
Furcsa, de Benini és a többiek által most újra felfedeztem Gounod-t. Gyerekként egyik kedvencem volt a Faust, aztán megfeledkeztem róla. Micsoda hálátlanság! Itt, az elidegenítő valóságba révedve, közben Gounod hitének erejét hallgatva kellett rájöjjek arra, hogy a hatása rám nézve sem múlt el végérvényesen. A bemutatóval felérő főpróba megerősített abban, amit mindig is tudtam: az opera nem „kellemes szórakozás”. Hála Istennek, jóval több annál.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.