A populizmus két fajtája

A „hétköznapi ember” – ha megvan a józan esze – ösztönösen érti a világ működési mechanizmusát és van túlélési ösztöne, jobban kiérdemli a bizalmat, mint a „képzett elit”. E logika mentén, valamint azon meggyőződés alapján, hogy az emberi értelem és erény az egyes emberek e tulajdonságainak összessége, az a nézet alakult ki, hogy minél tanulatlanabbak az emberek, annál inkább képesek eldönteni egyes kérdéseket, sőt jobban is, mint a tanultak.

A populizmus másik válfaja az emberek széles körű tudatlanságának kihasználásán alapul. Ebben az esetben a politikusok a hétköznapi emberek érzelmeire hatnak, és a tanulatlan emberek támogatását akarják megszerezni még olyan esetekben is, amikor ezek egyáltalán nem rendelkeznek azzal a tudással, amelynek birtokában ésszerű döntést lennének képesek hozni. Támogatásuk elnyerése érdekében a politikusok gyakran fordulnak a demagógia, a félelem és az előítélet eszközeihez. A populizmus e fajtája arról árulkodik, hogy a politikai elit ezen része lenézi a „hétköznapi embereket”. Véleményük szerint a politika túl összetett és bonyolult, semhogy a hétköznapi emberek megérthetnék. Bár a hétköznapi emberek politikai részvétele a demokratikus berendezkedésű társadalmakban döntő fontosságú, a politikai elit nem tart igényt arra, hogy az emberek megértsék a dolgokat, inkább a választók indulatait szítja. „A kedvesség és a racionális párbeszéd eszközeivel értelmes emberek esetében szoktunk élni, a társadalommal való párbeszédben azonban ezeknek semmi hasznát nem vesszük” – írta egykor egy liberális politikus. „Úgy vélem, az a probléma, hogy liberálisként általánosságban intelligensebbek, megfontoltabbak és képzettebbek vagyunk, ezért többet engedünk meg magunknak annak érdekében, hogy meggyőzzük a társadalmat arról, hogy a mi tiszta és jól megfogalmazott érvelésünk logikus és igaz.”

Nem azért idézem ezeket a szavakat, hogy elítéljem a liberális politikusokat, inkább hogy rávilágítsak arra, hogy a jelenlegi politikai színtéren a populizmus jelensége jóval túlmutat a konkrét ideológiák és politikai rendszerek kontextusán; általánosságban a politikai kultúra egy vetületének tekinthető. Mind a revolúciós, mind a reakciós populizmusra hozhatnánk példákat, amely hol bal-, hol jobboldalról, hol pedig középről indult. Néha nehéz belátnunk, hogy a démosz („köznép”) a populista szólamoknak enged: nemcsak akkor, amikor nem a mi szájízünk szerint szavaz, de akkor is, amikor teljes mértékben azonosul a mi elképzeléseinkkel. Ezért van az, hogy egyesek az ellentmondás felismerése nélkül képesek lelkesedni Barack Obamának a republikánusok populizmusa feletti diadaláért, ugyanakkor sopánkodni a populizmus kaliforniai győzelmén, ahol ugyanazok az emberek, akik megválasztottak egy fekete bőrű elnököt, egy népszavazás során az azonos neműek házassága ellen voksoltak.

A populizmus népszerűsége közvetlenül kapcsolódik a médiafelhajtáshoz. Az emberek logikus gondolkodásra való képességét leépítő televízió és más vizuális médiumok hatására a nyugati társadalom posztracionális korszak felé tart. A politikusoknak nehéz ellenállniuk a populizmus kísértésének, amikor média befolyásolta választókkal kell párbeszédet folytatniuk, közben pedig rendelkezésükre állnak ezek a hatásos és erős eszközök – különösen akkor, ha politikai ellenfeleik sem állnak ellent e kísértésnek.

Eszerint elkerülhetetlen számunkra a populizmus? XVI. Benedek pápa tanításaiban két „biztosítékot" találunk, amelyek megvédhetik a demokráciát, hogy tébolyult államformává váljék. Az egyik a transzcendens felé nyitott elme, a másik a természetjog, amelyet az igaz elme képes felismerni.

(A szerző az Európai Unió Püspöki Konferenciáinak Tanácsa /COMECE/ új főtitkára, cikke a szervezet havilapja, a Europe Infos 111. számában jelent meg.)