Ez is csak azért jut eszembe, mert a fehér kövek némasága – amely körülvesz – emlékeztet valakire, aki kövek és felhők közt bolyongva idézte fel szülőföldjét, az ifjúkor vakációs emlékeit: Igen, szépnek találom ezt a vidéket, ez alakított mély választásomban (…), meszes fennsíkjaival… S hogy éppen ő szegődött mellém olvasmányemlékekből, az sem véletlen: Yves Bonnefoy, a tours-i születésű francia, a költő, esztéta, akinek munkáiban minduntalan visszatérnek a kereszténységből örökölt kifejezések; antik kövekről dalolgat, amelyek ellenállnak a pusztulásnak, a csupán kereskedelmi érdekeknek.
Az erdőből kiérve, a kék boltozat a fejem fölött úgy tárul meg, mint az egész glóbuszt átölelő katedrális. Az egyik dűlőből előhozott római kőemlékek – a pilisszántói plébániatemplom előtti mérföldkő – Marcus Aurelius, a bölcs császár korából összekötnek nagyon távoli időket, „visszaolvassák” a latin műveltség egyes lapjait, s a Pilis hegye azt az európai örökséget hordozza, amely itt francia földről kapott táperőt. Prohászka püspök halála előtt nem sokkal ezt írta: „A Pilis szent berke volt a XII. századi misztikának, mely a szeretet törvényét hirdette ész és tudás fölött. Ez a testvérpár, vagyis a még nem bolygatott realizmusnak s a misztikának szelleme járta itt karonfogva a hegyet s völgyet, s beszélt franciául s latinul a bükkfákkal s tölgyekkel; vonzotta a hegy barlangjaiba a remete pálosokat, s valamiféle fehér mágiával riasztotta vissza a még pogány erdők haramiáit s pásztorait.” És Szent Bernát fiai is, a ciszterciek, akik Clairvaux fényét adták e tájnak – nyugati szellemben. Bernát 1154-ben halt meg, s a Pilis azon melegében megkapta tüzét ennek a lángoló léleknek, a reformernek, a nagy realistának, aki mégis annyi misztikus beleéléssel tudta énekelni: Szent szeretet, szűz szeretet, / ünneplő, derűs szeretet, / kiben nincsen semmi bűn, / de minden örömöt ismer / s meri megcsókolni Istent / bizalommal, mindig hűn!A kapaszkodón túl, már a Pilis „szent hegyének” árnyékában azok a rejtett-titokzatos, nemrég feltárt kőboltozatok hívogatnak, amelyek ma sem tisztázott üregek (sírok?), s bár díszítés nélküliek, mégis beszédesek, tagadván a halál borzongató érzését, a csupasz kövek „reménytelenségét”. Bonnefoy azt írja, a kő létéhez a díszítés is hozzátartozik, ami azt jelenti: mindig előhozza a transzcendenciát, a dolgokon túlmutató valóságot. A monostorok nagy kőköveiben, amelyek az égbolt mintájára épültek: örökkévalóság, amely nem tagadja az érzékletest, hanem ott izzik fáiban. Micsoda közelsége a Teremtőnek ez a hegy, s mint öregkorban járó turista, úgy értelmezem a bernáti éneket, hogy a közelség a természet szent voltából is következik. Szellő csöndes suttogásából simogat a hang, és mondogatom, amit a fehér ruhás Názáreti ránk hagyott: Mi Atyánk… Múltjában a hegyvilágnak a még hanyatlástól mentes nyugati kereszténység él, az idő, amikor szinte öntudatlan valóságérzék ülte meg a völgyeket, magaslatokat, s egyetlen igény volt: az élet, a hit, a szeretet, s még nem vette fel a kérkedő tudás annyi mindent elfödő köpenyét. A racionalizmus kabátja ez, mondják szellemi búvárkodók, amelyre ellenválasz éppen Szent Bernát monostora, Clairvaux volt. Ébresztés, hajnal, újbóli megtisztulása a földnek – mondogatom a pilisszántói plébániatemplom alapkövét nézegetve. 1707-ből való (barokk) pecsétnyomóról lesték el a pajzsos formát, amely Pilisszántó címere is, de jóval ősibb kőről származhat a pajzson a kettős betlehemi (?) csillag, meg a három búzakalász. A jelképeket búvárló törheti a fejét: a pajzsmező árnyalt kékje nem a magasságos mező-e, a lenti a zöld nem a földié? S mivel a csillag hatágú, a keresztény jelképtanban Isten Anyját jelenti, aki „a közvetítő ég és föld között”. Hogy kettős csillag? Talán a szimmetrikus elrendezésért. A búzakalász nekem egyértelműen az élet: Krisztus szimbóluma, a három kalász együtt a Szentháromságé. És a feltámadásé, amely kapcsolatban van az oltár áldozati eledelével, a táplálékkal. Töprenghetsz itt, vándor a messzire fehérlő pilisi „bontásnál”, melyet barlangok öveznek. Templom épült itt is, amit így neveznek: pilisi Boldogasszony-kápolna, és két szent helyhez kötődik: Csíksomlyóhoz meg Medjugorjéhoz. Ez utóbbi úgy kapcsolódik ide, hogy tizenhárom esztendeje pilisi falvak zarándokai a messzi helyen azt mondták: „A helyszín mintha a Pilisre lenne írva, csak a kereszt hiányzik onnan.” 2003-ban a Hargitáról ajándékozott tölgyfa keresztet Ladocsi Gáspár püspök megszentelte. Talapzatára Tárkányi Béla, a XIX. század pap költőjének sorait írták: „A keresztfához megyek…” Aztán elhatározták: álljon közel e kereszthez – keleti irányban – kőkápolna. Hallgatom a helyi Szőnyi József templomgondnok elbeszélését, amely szinte legendává sűrűl: Az első követ 2006 júniusában raktuk le. Hétfő volt. És a Pilis fehér mészkő szikláira, a fundamentumra, Urunk kedves hegyére, melynek mészkő teste évszázadokon át a falu megélhetését biztosító mészégetést adta jó emlékű őseinknek, megépült a kápolna. Makovecz Imre tanítványa, Őrfy József tervezte. Az úrhajlék csupa kőből épült, fa nem került egyetlen részletébe sem. Sok egyszerű ember rakta a maga kövét a falba – névtelenül. A falu konyhája adta az ebédet, szódása a napi két ballont… Fagyálló kötőanyag, minőségi falazókő. 2006. december 21-én felszentelték a kápolnát. Hajnalban a megfejtetlen nevű völgyhajlat, a Ziribar fölött felkelt a nap, és sugarait a szentély Boldogasszony szobrának arcára sugározta. Mária kezében rózsabimbó, Krisztus, a kinyílt virág, akiről karácsonyi népénekeink szólnak… Az idei pünkösdön Csíksomlyón Bábel Balázs érsek a Pilist említette, ahol ilyenkor a hegyi nép s a zarándokok együtt fohászkodnak Erdély búcsúsaival. A Pilisben a Hargita keresztje, Csíksomlyón Hummel Rozália Szántói Szűzanya életnagyságú festménye. Táji lélekhíd ez a Babba Mária és a szántói kápolna Boldogasszonya közt.Galamb röppen a kápolna őrálló tornyának egyikére. Esteledik. Körbetekint, merre szálljon…
