Egyszerre megüti a fülem egy sor: I wanna go to my home, to my joy. (Nyersfordításban: Haza akarok menni, az én örömömhöz.) Tessék, a tengerentúli távolság két nyelv gondolatgazdagsága, árnyalni tudása között! Visszafogad szeliden / a régi udvar, otthonunk / borostyán csöndje, susogása. // Mindíg, / mindíg is hazavágytam – nyög fel védtelen, már-már szoprán hangján Pilinszky János egyik szálkányi remekművében, Egy szép napon címmel. S hogy hol ez az otthon? Hát ott, ahol A zongorát befutja a borostyán, / s a gyerekkori ház falát / szétmállasztja a naplemente. / És mégis, mégis szakadatlanúl / szemközt a leáldozó nappal / mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.
Egy másik verse, a világirodalmi jelentőségű Apokrif egyik sorában nagyot sóhajt: Haza akartam, hazajutni végül – s a folytatás már csak ráadás: ahogy megjött Ő is, a Bibliában.
A különbség csupán ennyi, nem kevesebb – a magyar nyelv javára.
Újraolvasom, immár nagyon sokadszorra, Pilinszky János Krakkó című tárcáját. 1965 februárjában írta, és az Új Ember hasábjain jelent meg – a Lengyelországba látogató magyaroknak ez ma is afféle kötelező olvasmány.
E két tömör mondattal nyit: „Krakkó szép. Nem lehet kimeríteni, és nem lehet eltévedni benne” – s aztán végig, végig dicsér és rajong: „Szépségének szabadságában hasonlít a nyílt tengerre. (…) A lengyel színház valóban világszínvonalat jelent, s bizony jóval előttünk jár. (…) Annyi tündérség, s a hóesésen át annyi lánymosoly, mint sehol másutt a világon. (…) Mindenütt jelenvaló ízlés, ami a lengyeleket soha, még tévelygéseikben sem hagyja el.” A főtéri Mária-templom faragott szárnyas oltáráról pedig e szavakkal áradozik: „Mikor délben megnyitják, s kitárul a hatalmas szárnyas oltár: e pillanat a nagy drámák katartikus kitárulását idézi. A szimbólum szíven üt: a menny kapuja, az elveszett paradicsom kapuja nyílik meg, a valóság nyikorgó zajai közepette. Egy pillanatra itt van, amit elvesztettünk, s amit újra meg kell találnunk.”
Mindez igen nagy megnyugvás az én lelkemnek… Egy-két pesti ember azzal vádolt, hogy jegyzeteimben idealizálok, rózsaszínűre festem a várost. Pedig mindössze annyit teszek, hogy krónikásként feljegyzem tapasztalataimat – Krakkó portréjához nem szükséges újabb színeket keverni… Amúgy azt gondolom, fölöttébb szomorú, hogy egy átlagos magyarnak mindez hihetetlen. Kuszán, így-úgy élünk, s ha hírét vesszük, hogy földrészünk egy (nem is oly távoli) pontján még őriznek valamit az élet otthonosságából, bájából, bajtársiasságából, annyira meglepődünk, hogy az egészet mesének hisszük.
És ha csakugyan mese lenne? Mindenkinek szüksége van egy Krakkóra, a maga Krakkójára.
