Ez már Lator László, a másik poéta énekéből jött elő, a dél-alföldi piacról. Amikor meghallottam a gyerekhangot, a „sokasodó anyagok” zöld halma napsugarat előlegezett; élet-üzenetet a gyerek által, aki négy-öt esztendős lehetett, sugárszőtte hajjal, arcán almapírral, és határtalan örömmel a szemében. Semmit sem hallok már, csupán az ő hangját.
A piac másik végében ácsorgok, de most is ezt hallom: „Lánc, lánc…” Töredezve, halkabban, mégis a felnőttek vesződségein uralkodón szól a hang, másról, mint ami a szürke élet. Ha paprikák, káposzták énekelni tudnának, a kislánnyal fújnák közös indulójukat, amely a mindenségben atomok parányához hasonlítható. De vajon nem parányokból épül-e fel a teljesség, s nem ezek őrzik-e a legmélyebb titkokat, törvényeket, melyeket a Teremtő egyszer a kezdődő időben az embereknek adott, hogy nyomozzák, kutassák? Évente ilyenekért osztogatják a Nobel-díjat; elismerését a titoknak, amely annál több, minél többet „találnak meg belőle”.
Díjaznám a gyereket, és talán egyszer majd díjazzák, ha énekes válik belőle, ám erre a mostani oklevélre más kerülne. Köszönet, hogy néhány percre megállítja a világot esztelen futásában, elcsitítja a millió zörejt, lidérces villogást, kilazítja a lélek szorongását – egyetlen dalocskával.
A piac fölött felhők szállnak. Dél felé. S az elröppenő idő játékai közt a tiszta hangok.
