Fotó: Mészáros Ákos
Mintha csak egy falu lenne, sok kis földszintes házacskával, hozzájuk csatolt műtermekkel, kertes környezetben. Mindenfelé évszázados fák, helyenként dús növényzet takarja el a többségében sárgás színű épületeket. A telepet kerítés veszi körül, az 1963-as felújítás óta jó állapotú aszfaltutakon közlekedhetünk. Szobrászok és festők, vagy tágabb szóhasználattal, képzőművészek lakják ma is e vidéket, negyven-ötven alkotó dolgozik ezekben a régen épült műtermes otthonokban. De ne vágjunk a dolgok elébe, menjünk szép sorjában.
Séta a Százados úti művésztelepen – ezzel a címmel rendezett látogatást a Molnár-C.Pál Műterem-Múzeum baráti körének Csillag Péter, a Ménesi úti múzeum tulajdonosa. A találkozó szombaton reggel tíz órakor volt a művésztelep bejáratánál. Idegenvezetőnk is akadt Szabó Gábor szobrászművész személyében, aki az egyik műteremházban lakik a családjával. Mi tagadás, egyedül nem sokra mennénk itt, csak lődöröghetnénk a házak között, és fogalmunk sem volna, hogy egy-egy műteremhez milyen történet kapcsolódik, az elmúlt százöt év alatt ki és mikor lakott és alkotott itt.
Szabó Gábor egy igazi művészdinasztia tagja. Anyai nagyapja Gábor Móricz festőművész volt, aki 1913-ban az elsők között költözött a telepre, és 1987-ig, kilencvennyolc éves koráig itt élt és dolgozott. Apja Szabó Iván, aki hosszú ideig a Képzőművészeti Főiskolán tanított, és szintén szobrászként működött. S most már fia, Szabó Ádám szobrászművész és tanár is a telepen alkot.
– Ezen a tájon egykor káposztaföldek és bolgárkertészetek voltak, meg a kenyérgyár, ezért is hívták pékerdőnek ezt a környéket” – mesél a régmúltról Szabó Gábor. – Egy kis falu ez, és benne a művésztelep egy másik falu. A nem messze lévő Kis Szent Teréz-templom is az első világháború előtt épült. Mielőtt a Százados úti művésztelep létrejött, katonai gyakorlóterep volt itt – mondja Gábor.
Mit is jelent a fogalom, hogy művésztelep? – Egyes művésztelepek valamilyen gondolat köré szerveződnek, az egyik legismertebb ilyen Nagybánya, amely egy bizonyos határozott szellemiséget képviselő iskola volt. Ha azt vesszük, bizonyos értelemben iskola volt az 1923-ban létesült szentendrei vagy a kecskeméti művésztelep is. Ez, a Százados úti más. Az első világháború után jöttek haza Bécsből, Münchenből, Párizsból az ott tanuló fiatal művészek, és – különösen a szobrászok – nagyon nehezen tudtak műtermet találni. Mert mi kellett nekik? Nagy ajtó, földszint, hajópadló, ezenkívül agyagos pince, kő, gipsz, mindenféle súlyos dolgok. Ha felnézünk a pesti házak felső emeleteire, nagyon sok műtermet látunk, azok általában festőműtermek, vagy a mai időkben inkább fotóműtermek. 1909-ben megépült a Műteremház a Kelenhegyi úton, azok már műtermes lakások voltak” – hallhatjuk a telep történetéről Szabó Gábort.
– A Százados úti művésztelep létesítésének kezdeményezői Kallós Ede és Horváth Géza szobrászok voltak. 1909-ben Bárczy István főpolgármester támogatását kérték, aki felvállalta ezt az ügyet. Az építészeti tervek nemsokára elkészültek, 1911. május elsején elkezdték építeni a házakat, és november közepén beköltözhettek az első lakók. Az épületek nincsenek alápincézve, a válaszfalak vékony rabicfalak, de összkomfortos lakás mindegyik. Van közöttük háromszobás, kétszobás és egyszobás cselédszobával. Eredetileg huszonnyolc műterem épült. A cél az volt, hogy olcsó bérlakások legyenek, amelyeket meg tudnak fizetni a művészek. A főváros volt a gazda, ma a Józsefváros tulajdona a művésztelep, amely két éve Magyar Őrökség Díjat kapott. A villanyvilágítást 1923-ban vezették be. Addig legfeljebb petróleumlámpával világítottak az itt élők. Az 1960-as évekig még gázlámpák álltak a sarkon. A telepnek eredetileg szép fakerítése volt, amit a háború után a környékbeliek eltüzeltek. Az első gondnok Márffy Ödön volt, aki azonban sohasem lakott itt, jóban volt Bárczyval, a főpolgármesterrel.
– Az első körben ideköltözöttek között volt néhány nagynevű művész, például Basch Árpád, Pádua Kálmán, Gábor Móricz, anyai nagyapám, aki 1913-ban érkezett, vagy Csikász Imre szobrász, aki 1914-ben, fiatalon halt meg tüdőbajban. Az első világháború áldozata volt a szintén szobrász, tehetséges Sámuel Kornél. Pór Bertalan 1919 után emigrált. Voltak mozgások, néhányan elköltöztek, mások később visszajöttek” – mesél a telep történetéről Szabó Gábor. A napjainkban nagy öregekként emlegetett művészek akkoriban természetesen még fiatalok voltak. Medgyessy Ferenc, aki már végzett orvosként lett szobrász, harmincegy éves volt ekkor, Kisfaludi Strobl Zsigmond huszonnyolc, Gábor Móricz, aki később korelnök lett, huszonnégy. Nagyjából ez a társaság működött itt 1944–1945-ig. Itt alkotott még Kádár Béla festőművész és Sidló Ferenc szobrász is.
Miközben Szabó Gábor történeteit hallgatjuk, közelebbről is megnézzük Medgyessy Ferenc egykori műtermes házát, ahol haláláig, 1958-ig élt és dolgozott. Felesége halála, 1971 óta üresen áll a ház – erre is van példa a művésztelepen.
Sétánk során meglátogatjuk azt a ma is lakott műteremházat, ahol Kisfaludi Strobl Zsigmond élt. Később a Stefánia útra költözött, Ligeti Miklós egykori műtermébe. Szabó Gábortól megtudjuk, a legtöbb esetben sok milliót kellene rákölteni az épületekre, de az ingatlanok persze ettől még nem kerülnek a lakóik tulajdonába. Megmutatja nekünk Sidló Ferenc és Kiss István szobrászok műtermét is. Kiss faragta annak idején a budai Vár alatt elhelyezett Dózsa György-szoborcsoportot. Itt lakott százéves koráig, 1910-ig. Búza Barna már a háború előtt ideköltözött. Ő később Vass Viktor műtermét kapta meg.
A művésztelep közepén a két háború között fürdőmedence állt szökőkúttal, mögötte teniszpálya. Aztán később kialakítottak itt egy játszóteret padokkal, középen a gyerekeknek homokozóval. Szabó Gábor azt mondja, ő is itt játszott, futkározott gyermekkorában, az ötvenes években, és időnként be-beszaladgáltak a művészek kertjeibe, házaiba is.
A műtermes lakások között nincsenek kerítések, vagy ha mégis, azok inkább jelképesnek mondhatók. A házak bejárata hangulatos, magyaros stílusú, faszerkezetű, tornácos kialakítású. Eredetileg kontyos tetős épületek voltak ezek, de a háborús bombázások idején sok megsérült közülük, azokat elbontották, de azért a házak eredeti stílusa többé-kevésbé máig megmaradt. A műteremlakásokra ma pályázni kell, és az újabb rendelet szerint csak három évre kaphatják meg a pályázatot elnyert művészek.
Konyorcsik Jánostól, egykori szobrászművész tanáromtól tudom, hogy itt volt Mikus Sándor műteremháza, és itt készült a nyolcméteres Sztálin-szobor első változata. Kérésemre Szabó Gábor megmutatja Mikus ma is lakott műtermét, és azt is, hol állt a szobor az 1950-es évek elején. Ma egy szemetes konténer van ugyanott. Szabó Gábor azt mondja, szinte mindenki dolgozott rajta valamennyit, jöttek a főiskoláról a tanítványok és a pályatársak is.
A Százados úti művésztelep kívülről is izgalmas látványt nyújt, az igazi látnivaló azonban a műtermek belső világa, ahol a mesterek élnek és dolgoznak. Három helyre be is juthattunk: Somogyi Gábor festőművész, tűzzománckészítő mester, Hermann Zsolt szobrászművész, restaurátor és idegenvezetőnk, Szabó Gábor szobrászművész és tanár műtermébe.
Somogyi Gábor a kapuban várt bennünket. Megismert, hiszen ő is a Kisképzőben tanított, díszítőfestő szakon. Behívott minket a funkcionálisan, de pazarul berendezett lakásába. A műterem természetes fénnyel remekül megvilágított helyiség, galériával, csigalépcsővel. A falakon a művész viszonylag nagyméretű festményei, feltűnően szép, görögös hangulatú tájképei láthatók. – Volt nekem egy anyagom, amit Görögországban festettem, a népi bizánci templomok nagy hatással voltak rám furcsa, misztikus hangulatukkal – mondja Somogyi Gábor. – Van egy Szent László-sorozatom is, ószövetségi és újszövetségi jelenetek szerepelnek rajta. Vörösréz alapon készülnek a zománcképek, maga a zománc anyaga fém-oxidokkal szennyezett üvegpor, egyfajta lebegtető anyagot kell beletenni. Vannak áttetsző zománcok is, és ahogy forgatja az ember a képet, úgy változik a fény hatására. Például a Noé bárkája című munkámon jól látszik ez – magyarázza a mester. – Van itt egy középkori sorozatom is, a Párbeszéd Házában, a jezsuitáknál is ki volt állítva, és Tihanyban is – mutatja be műveit Somogyi Gábor.
Aztán továbbmegyünk egy fiatalember, Hermann Zsolt műtermébe, aki nemcsak szobrászművész, hanem restaurátor is. Ebből is látszik, hogy a művésztelep ma is élő alkotói közeg, fiatalok is dolgoznak itt. Elhaladunk a játszótér mellett, ahol két-három kisgyerek homokozik éppen, az anyukák pedig a padon ülve beszélgetnek. Ahogyan Szabó Gábor mondta, ma is élnek itt családok, helyet találnak maguknak az új nemzedékek is.
Hermann Zsolt szívélyesen fogad bennünket, hellyel kínálja a betérőket, de annyi a látnivaló, hogy persze senki sem akar leülni. A bejárattól jobbra azonnal megakad a szemem egy frissen öntött, aranylóan fényes, egész alakos bronzszobron: Mindszenty József hercegprímás az életnagyságnál valamivel nagyobb szobrán. – Ez még egy nyers öntvény, első ránézésre talán kicsit szétesettnek tűnik a forma, hiszen még nincs készen. De majd kap egy egységes, vöröses-barnás patina színt, és akkor még jobban felismerhető lesz. Ez a szobor még a kínzatások előtti idők Mindszentyjét ábrázolja. Október 23-án lesz az avatása, a VIII. kerületben állítják fel, a Mindszenty téren. Eredetileg Pio atya és Mindszenty bilokációs találkozásának megmintázására szólt a felkérés, de sok változtatás után végül csak Mindszenty alakja maradt meg. Egy százhatvan centiméter magas posztamensen fog állni a bíboros szobra. A Mindszenty Alapítvány írta ki a pályázatot, amelyre három szobrászt hívtak meg, én voltam az egyik, és megnyertem a munkát. Fontos szempont volt, hogy a szobor lelkesítse, felemelje az embereket, és az is hogy a bíboros jól felismerhető ábrázolása legyen az alkotás – mondja Hermann Zsolt.
Érdeklődésünkre a fiatal szobrász azt is elmagyarázta, mi volt az eredeti elképzelés, az imént említett bilokációs találkozás szoborba öntése: – A VIII. kerületben a fogda épülete elé kerül a szobor. Mindszenty ebben a fogdában töltötte a leghosszabb időt. Kovács Gergely történész, a Mindszenty Alapítvány posztulátora, aki felkért a pályázásra, és sokan mások is úgy gondolták, itt, ebben az épületben történhetett az a bizonyos rendkívüli találkozás, amelynek megmintázására kiírták a pályázatot. A történet szerint Pio atya, aki egyszerre több helyen is jelen tudott lenni, egy alkalommal eljött Mindszentyhez, és együtt miséztek. Pio atya sohasem beszélt erről, és Mindszenty sem, de amikor egy rámenős újságíró azt kérdezte Pio atyától, hogy felismerte-e Mindszentyt, ő állítólag azt felelte: Hát hogyne ismertem volna fel! Ez alapján gondolták, hogy a bilokációs találkozás valóban megtörtént. Volt Pio atya mellett egy nővér, aki le is írta ennek a történetét. Ők ketten nem tagadták ezt, de nem is beszéltek róla sohasem. Sokan egyházi vonalon sem hiszik, hogy ez a találkozás valóban megtörtént. De a lényeg végső soron nem ezen múlik – avat be bennünket a szobor előtörténetébe az alkotó.
Műtermében balra, a fal mellett áll egy nagyon szép Mária-szobor: – Ez egy, a međugorjei Mária-szobor mintájára készült sírszobor, amelyet az édesanyám sírjára szánok – mondja. – Ez meg itt Kerkai Jenő jezsuita atya portréja, aki a Kalotot alapította. Szent életű ember volt – teszi hozzá. Megnézhettünk még egy Pilinszky-portrébüsztöt, egy Szent Flórián-szobrot és egy deésziszt (kérő imádság). Ez utóbbi bronzból készült egy szárnyas oltárra. Látható rajta az uralkodó Krisztus, a Szűzanya, Keresztelő Szent János, valamint Gábor és Mihály arkangyalok. Hermann Zsolt megmutatott még egy egészen pici alkotást is, Kolping atya szobrát.
Az igazán izgalmas látogatás után átmentünk idegenvezetőnk, Szabó Gábor műtermébe, amely egykor Gábor Móriczé volt. Valóságos időutazásban volt részünk: százöt év összegyűjtött tárgyai, szobrai, kisplasztikái, érmei fogadtak bennünket a zsúfolásig megtelt polcokon. – Van itt hely még dolgozni? – kérdezem Gábort. – Nemigen – válaszolja –, pont ezért inkább csak érmeket készítek itt, az nem igényel sok helyet – mondja, és már mutatja is őket. Egyszerűen elképesztő, mi minden van itt: gipszek, agyagszobrok, fafaragások Szabó Ivántól, és persze Gábor Móricz festményei. Gábor megmutatja nagyapja palettáját is, amely már több mint százéves. A kezembe adja, fogjam meg, milyen különlegesen finom fából készült, ilyet ma már nem gyártanak…
Sok mindenről mesél még Szabó Gábor ebben a négygenerációs műteremben, hiszen szobrász lányának a diplomamunkája is itt van. Ám lassan búcsúzunk a művésztől és az egész Százados úti művészteleptől. Mondhatom, fantasztikus élmény volt ez a látogatás mindannyiunk számára, akik itt lehettünk ezen a szombat délelőttön. Korántsem csak múltidézés volt ez a séta, hiszen láthattuk: az új generációk is jelen vannak, itt dolgoznak, alkotnak, ezen a különleges pesti lapályon, mint afféle oázisban, a kőrengeteg közepén, a Józsefvárosban.
