Fotó: Lambert Attila
Első állomásunk Rákoscsaba. Perényi Péter invitál a házba. A konyhában egy tíz év körüli kislány vacsorázik az öcsikéjével. A fiúcska egyáltalán nem ijed meg a „csúnya bácsiktól”, hanem üdvözült mosollyal hadonászik a villájával, és buzgón tömi magába a makarónit. Az ikrek a belső szobában játszanak.
„Áron és Dávid egypetéjűek, és hasonló temperamentumúak is: igazi fiúk, gyakran ölre mennek egyik-másik játék megszerzése érdekében. Kristóf szelídebb, egy kicsit talán lányosabb, elmélyülten játszó fajta. Általában alulmarad, amikor valamelyik ikertestvére nekiesik, és ha sírni kezd, csak nehezen vigasztalódik meg” – mondja a büszke apuka. – „A pelenkafogyasztásunk elég jelentős; eddig, két részletben egy évre elegendő mennyiséget, közel ötezer darabot kaptunk a karitásztól” – folytatja Zsuzsa, a felesége. – Az ikrekkel együtt öt gyermekünk van: Máté fiunk négy-, Lili lányunk tizenegy éves. 2014-ben költöztünk Budapestre, mert a férjem itt kapott munkát.” – „Először Kőbányán laktunk albérletben, aztán megvettük ezt a házat, amely alapos felújításra szorult – meséli Péter. – Az ikrek a harmincadik hétre, 2015. november 17-én, a koraszülöttek világnapján jöttek világra, mindhárman valamivel kevesebb mint másfél kilóval.” – „Negyvenhárom napig kellett a kórházban maradniuk, én mindennap reggeltől estig benn voltam velük a csecsemőintenzíven. A kis Máté szegényke jól meg is sértődött, annyira keveset lehettem vele akkoriban” – emlékezik Zsuzsi. – De azóta már nagyon megszerette az öccseit, Lili pedig menő velük az iskolában, hiszen csak neki hármas ikrek a testvérei. Az alvás hosszú-hosszú időre száműzve lett az életünkből, miután megszülettek, de három-négy hónapja már nem kell őket éjjel etetni. A karitász a gyermekfelügyeletben és a házimunkában is segítséget ajánlott, de igyekszünk ezzel a lehetőséggel nem visszaélni. Februárban egy éve történt, hogy összeszedtem valami csúnya vírust, és egy reggel egyszerűen jártányi erőm sem volt. Felhívtuk Tampu-Ababei József atyát, az akkori plébánost, és egy óra múlva már meg is érkezett a segítség a karitásztól! A rákosligeti plébánia közösségének figyelme, gondoskodása nagyon sokat jelent a számunkra. Amikor újszülöttként betegek voltak a gyerekek, az egész templom imádkozott értük. Én mindig azt mondom: azért gyógyultak meg.”
Lili szívesen fürdeti, öltözteti-vetkőzteti az ikreket, vacsoráztatja Mátét, és gyakran bohóckodik az öccseivel. „Minden öcsém odavan értem” – büszkélkedik.
*
Következő vendéglátónk a Csörsz– Tóth házaspár Budapest hetedik kerületében. Hét gyermekük van; a legkisebb négy, a legnagyobb tizenhat éves. A lakásuk ötvenkét négyzetméteres, de Csaba minden szobába galériát épített, így még két nagy teknős is elfér. Noha minden gyerek otthon van, amikor megérkezünk, nincs zsúfoltság vagy hangzavar, sőt amíg a szülők nem szólnak nekik, hogy fotózás lesz, a többségről azt sem tudjuk, hol lehet. Amikor pedig végül összegyűlnek, kedvesen, kíváncsian, várakozásteljesen pillantgatnak ránk, és szívesen válaszolnak a kérdéseinkre.
Ágnes református lelkésznek tanult, és hitoktatóként dolgozik, a katolikus Csaba szoftvermérnök. A felekezeti különbség soha nem zavarta őket, egyrészt mert Ágnes apukája is katolikus, másrészt mert Délvidéken, ahonnét Csaba származik, a magyar mivolt mindig egységtudatot adott a különféle keresztény egyházakhoz tartozók számára.
A karitásztól kapható pelenkákról a családsegítőben értesültek. Korábban Csaba keresetéből élt a család, de az ő anyagi lehetőségei az utóbbi két-három évben beszűkültek. Így aztán megtapasztalták, milyen szomorú sztereotípiák vonatkoznak a nagycsaládokra a magyar társadalomban. Nagycsaládosnak lenni ugyanis nálunk a társadalmi lecsúszás, a „szociális érintettség” szinonimája. Meg kellett tanulniuk, mit jelent kérni és segítséget elfogadni, és ez nem volt könnyű – Csaba szavaiból érezni, mennyire megszenvedte azt az időszakot. Tavaly pályáztak a pelenkákra, és elvileg egyévi mennyiséget kaptak, de nekik nem tartott ki addig. Tartós élelmiszerhez és tejpéphez is többször hozzájutottak a karitász jóvoltából.
A gyerekek iskolai osztálytársainak háromnegyed része csonka családban nevelkedik, és legfeljebb egy testvérük van. Általános a körükben az „apahiány”, mert a válások gyakorisága miatt vagy egyedülálló édesanyjuk neveli őket, vagy „új apukát” kapnak. Így nem könnyű a hittanon a házasságról és a hűségről úgy beszélni, hogy igazán értsék, mire gondolok, panaszkodik Ági. De talán az ő családi boldogságuk hathat az ilyen gyerekekre; esély lehet arra, hogy megérezzenek valamit az örömből, az életérzésből, amely egymás körében megadatik számukra.
A környezet hozzáállása legtöbbször inkább értetlen, mint érdeklődő, inkább rosszindulatú, mint elismerő. Gyakran kapnak kellemetlen, gúnyos vagy sértő megjegyzéseket, például hogy „minek ennyi gyerek?”, vagy hogy igazán védekezhettek volna. „De én inkább boldog vagyok, hogy az emberiség egész biztosan nem miattam fog kihalni” – viccelődik Csaba pikírten. – „Nagycsaládosnak lenni sok lemondással jár, de több szeretettel is – véli Ági. – Jó mindig újabb kis lelkeket a közösségünkbe fogadni, megismerni őket és a fejlesztésükkel foglalkozni. Egyetlen gyermek sem véletlenül érkezik egy családba, és anyává válni is meghívás – én így éltem meg. Mi nem »terveztük« a sok gyereket, hanem Istenre, a gondviselésre bíztuk magunkat. Jólesne, ha a társadalom jobban megbecsülné a vállalásunkat, jobban értékelné az áldozatkészségünket. Ha soha egyetlen nagycsaládnak sem kellene szégyenkeznie az anyagi szükséghelyzete miatt. A karitász segítsége számunkra pontosan ezért annyira jelentőségteljes. Annak jeleként tekintünk rá ugyanis, hogy igenis vannak, akik értik és értékelik, amit mi fontosnak tartunk, amit fel akarunk mutatni az életünkkel.”
