Fotó: Kissimon István
A béke városában Szent Ferenccel
Rufinus, Assisi első püspökének nevét katedrális őrzi a központban. Az umbriai városkában a XIII. század eleji nagy hitvallók, Ferenc és Klára emlékét, élő üzenetét hirdető bazilikáknak nem kellett magukra erőltetniük a barokk szemfényvesztés külsőségekre alapozó kényszeres gyarapodásvágyát és nagyotmondását.
De nézzük a Szent Ferenc-bazilikát! Az építésén és díszítésében serénykedő alkotók talán úgy érezték, hogy azzal ünnepelhetik, tisztelhetik méltó módon a Poverellót, ha szellemiségét követve tisztán, sallangmentesen közvetítik élet- és lélekrajzát az utókornak.
Ritka példa e háromszintes templom. A legalsó részt, a puritán egyszerűségű kriptakápolnát csak 1818-ban alakították ki. A XIX. század elején a szerzetesek azért bontották meg a sziklapadot, mert szerettek volna megbizonyosodni arról, hogy tényleg az oltár alatti „mélyben” nyugszik a rendalapító… A pillérbe foglalt fémráccsal védett, súlyos kőtömbbel lefedett szarkofág beszédes szimbólum, masszív oszlopként támasztja alá az egyházat. Az alsó templom alacsonyról induló boltozatait nagyrészt freskók fedik; ahol nem, ott aranyló csillagokkal teleszórt égkék tölti ki a gótikus ívközöket.
Passió, Isten szegénykéjének útja Krisztussal, szentek, Ferenc követői, allegóriák… – „Szent Ferenc mesterének” jelenetei, a Giotto tanáraként számon tartott Giovanni Cimabue képei, köztük a leghitelesebbként jegyzett Francesco-portré; a „Giotto-iskola” remekei, Pietro Lorenzetti és Simone Martini alkotásai.
A felső templomban a Szent Ferenc sorsának fordulópontjait és csodatételeit bemutató legendás falképsorozat érzelmi gazdagsága és nagyszabású volta egyaránt lenyűgözi a szemlélőt. Giotto di Bondone élőben! E nagy találkozás-élményből az sem von le semmit, hogy a művészettörténészek kimutatták: a freskóciklus Giotto és a vele egy műhelyben dolgozó festők közös munkája. E hatalmas, hosszan „kiterített leporello” végigfut a főhajó két oldalán, valamint a keleti fal boltvállai alatt.
A képek alapvetően nem díszítőszándékból születtek. Ikonográfiai alapul Bonaventura 1260 és 1263 között írt tisztázó-összefoglaló munkája, a Legenda Maior szolgált hozzájuk. Példázatok, tanítások majd három méter magas és több mint két méter széles mezőkben elbeszélve. Huszonnyolc jelenet. Többségük nem tartozik a jól ismert epizódok közé: Álom a fegyverrel teli palotáról, A tüzes szekér látomása, A trónszékek látomása, A tűzpróba, A celanói lovag halála… Ferenc, jóllehet testileg távol volt, természetfeletti módon megjelent Arles-ban, ahol Padovai Szent Antal éppen a keresztről prédikált a szerzetesközösségnek. Egyetlen freskón nem látjuk Ferencet. Ez azt a pillanatot ábrázolja, amikor a haldokló Poverello spirituális jelenlétét egyszerre tapasztalja meg az utolsó perceit élő Ágoston barát és Guido, Assisi püspöke. És e képes legendárium nem ér véget Francesco földi útjának befejeztével: a stigmatizált Ferenc feltűnik IX. Gergely álmában is, miután a pápa kételkedett oldalsebének valódiságában. És jönnek még a „posztumusz csodák” is: Ferenc meggyógyítja a leridai sebesültet; meggyóntatja a feloldozás nélkül elhunyt beneventói asszonyt, és kiszabadít börtönéből egy eretnekséggel vádolt, közbenjárásáért fohászkodó rabot.
Időt, koncentráltabb figyelmet, igazi elmélyülést igényel a „beazonosítás”, a képek árulkodó részleteinek megfejtése. Mert itt tényleg minden apróságnak jelentősége van. Egy villámlátogatást követően maradnak a bevillanó impressziók: egy-egy figura, arc, tekintet, mozdulat. És marad a legtöbbet idézett jelenetek megrendítő valósága, az omladozó San Damiano-kápolna feszülete előtt imádkozó, a javairól lemondó, a madaraknak prédikáló vagy a stigmákat elnyerő szent önátadó alázata.
Otthon vagyunk. Assisibe csak hazatérni lehet.
Reneszánsz hódolat
Olaszország számtalan különleges, egyedi szépségű templomcsodával büszkélkedhet, amelyek közül furcsa összképével is kitűnik Padova – vatikáni fennhatóság alá tartozó – Szent Antal-bazilikája. Szemlélőként nehezen értelmezhető, több évszázad alatt formálódott építészeti összevisszaság: a vörös téglás román-gót tömbre bizánci stílusú kupolák nehezednek, amelyeket valószerűtlenül karcsú, minaretszerű harangtornyok próbálnak ellensúlyozni, sikertelenül.
Hasonlóan „zavaros” a zegzugokkal teli, latin kereszt alakú belső tér, ahol a középkor tiszta formáival a szertelen szecesszió perlekedik. Hétszáz év művészi felfogásának tükre. A bal oldalhajóból nyíló nagy kápolna, amely az olaszok által egyszerűen csak „Il Santó”-ként emlegetett Antal sírját őrzi, úgy holdfénylik a templomhomályban, mint egy oldalán megnyitott ezüstdoboz. Kétségtelenül az érett reneszánsz egyik mintapéldája, csúcsteljesítménye. A Tiziano Aspetti bronzmunkáival ékesített pompás oltár-sír felépítményt három oldalról korinthoszi oszlopokkal elválasztott, boltíves márvány domborművek keretezik. Beállítás, dinamizmus és érzelmi töltés tekintetében a görög–római mintát követik, de a XVI. századi kiváló venetói alkotók (Antonio Minello, Silvio Cosini, Danese Cattaneo, Girolamo Campagna, Jacopo Sansovino, Tullio Lombardo, Giovanni Maria Mosca és Antonio Lombardo) odáig vitték a plasztikusságot, hogy az adott jelenet főalakjai szinte kimozdulnak a háttér díszletes falsíkjából és a mellékszereplők gyűrűjéből. Így minden dombormű „előterébe” egy-egy michelangelói érzékenységgel kidolgozott szoborcsoport került.
Kilenc, többé-kevésbé vagy alig ismert jelenet a portugál származású, Lisszabonban született szerzetes életéből, csodatételeiből. Szent Antal magára ölti a ferences habitust; megmenti a házasságtöréssel igazságtalanul vádolt, férje által leszúrt asszonyt; feltámaszt egy ifjút; életre kelt egy vízbe fúlt szüzet és egy halott kisgyermeket. Feltűnik az elhunyt fösvény szívére utaló csoda és az az epizód, amikor Antal visszaforrasztja az anyját bántalmazó, de bűnbánatában önmagát megcsonkító fiú lábát. Ott látjuk a kételkedő katona, Aleardino megtéréséről – a kövezetre hajított, ám sértetlenül maradt üvegpohárról – szóló történetet, végül azt, amely szerint egy csecsemő tanúskodott édesanyja kétségbe vont erényességéről.
Az egymást követő nemzedékek töretlen tiszteletét-rajongását igazoló, agyonzsúfolt padovai bazilikában Antal átgondolt művészi koncepció szerint kialakított sírkápolnája egységes stílusával, hűvös eleganciájával vonz. Jóllehet a ferences egyszerűséget, szegénységet hiába keressük itt, a gondosan, lélekkel megmunkált márvány tisztasága, maradandóságának illúziója mégiscsak megragad valamit az „Il Santo” szent mivoltának változatlan lényegéből.
Oly távol és mégis közel.
