„Az ajkán csak Krisztus neve volt” – Konferencia Szent Márton örökségéről
Fotó: Kissimon István

„Szent Márton úgy volt nagy hatással saját korára és történelmünkre, hogy egyetlen leírt szó sem maradt utána. Mindazt, amit tudunk róla, Sulpicius Severus hagyományozta ránk. Ő mesterének tekintette Mártont, kora stíluselemeit használva jegyezte le életét. Mártont olyan emberként szerette volna bemutatni, aki Krisztus tanítását hűséggel követte” – mondta köszöntőjében Bernard-Nicolas Aubertin. A köpenyét kettévágó Márton magát megosztva lett a keresztény felebaráti szeretet ikonja. Ahogyan azt Máté evangéliumának huszonötödik fejezetében olvassuk: „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” Mártont a hit lendülete vitte a városból a vidéken élőkhöz. „Napjainkban Ferenc pápát ugyanez a lendület hajtja a legszegényebbek felé” – mutatott rá az érsek.
Várszegi Asztrik főapát Pannonhalma nevében köszöntötte a megjelenteket. Szent Márton életének megírásával Sulpicius Severus a nyugati szerzeteseszményt fogalmazta meg. Tőle tudjuk, hogy Márton katonaként hűségesen szolgálta a császárt, ám amikor megismerte az evangéliumot, ugyanilyen hűséggel szolgálta Krisztust is. Személyisége vízválasztó volt, az ő igenje mindig igen, a nemje mindig nem volt. Makacsul és következetesen ragaszkodott a hithez, bár ez a magatartás abban a korban nem volt teljesen elfogadott. Jézus Krisztus emberszeretete jelent meg benne; a gonosz, a rossz forrását szerette volna elűzni mindenkiből.
Sághy Marianne történész, egyetemi docens Sulpicius Severus Szent Márton-életrajzának körülményeit ismertette. Sulpicius Severus legjobb barátja, Nolai Szent Paulinusz vagyonos család leszármazottja volt. Az ő példáján fellelkesülve mondott le vagyonáról és vonult vissza vidéki házába, ahol felebarátai testi és lelki szolgálatába kezdett.
A 396-397 körül íródott Vita Martini ihletője Paulinusz volt. A műben Sulpicius Severus szándékosan kerülte a dátumokat, mert Mártont Isten idejébe, az időtlenbe akarta helyezni. Valószínűleg Szent Athanasziosz Szent Antal élete című műve lehetett írásának mintája – Márton a cselekvő, Antal a szemlélődő aszkéta. A Vita ugyanakkor nem hagyományos szerzeteséletrajz. Legnagyobb újdonsága, hogy egy főpap lelkipásztori tevékenységén keresztül mutatja be a keresztény lelki életet. Márton nem elzárkózó szerzetes, hanem egy, a lelkek gondját viselő közösségi ember. Sulpicius Severus sorait olvasva érzékelhetjük, hogy a kor változó körülményei, eseményei közepette Márton személye jelenti az állandóságot. Ő az új Illés, a végidők jele, akinek élete azonnali megtérésre hív.
Sulpicius Severus után még sokan megírták Szent Márton életét, többek között Alcuin (735–804) angol teológus is. Adamik Tamás klasszika-filológus a Karoling-kori Szent Márton-kultuszt ismertetve elmondta: Alcuint 796 körül Nagy Károly azért küldte
Tours-ba, hogy a Szent Márton-monostor apátja legyen. Alcuin művének első tizenegy fejezete Márton életét beszéli el, a továbbiak haláláról szólnak. Forrása Sulpicius Severus mellett Tours-i Szent Gergely történetíró volt. Mártont Isten azért vezette Galliába, hogy „a sötétben tespedőket megvilágítsa”. Alcuin is ír a köpeny elosztásáról, a feltámasztásokról és a csodatételekről. Márton imájának erejére jellemző, hogy azok hatására angyalok jöttek lebontani egy pogány templomot. Márton, aki prófétai képességekkel is rendelkezett, rendkívül türelmes volt, még az ütlegeket is elviselte. Érthetően beszélt, az igazat mindenkinek megmondta.
Tudományos szempontból Katona István jezsuita történetíró (1732–1811) vetette fel először, hogy Szent Márton Sabariában, a nevét viselő monostor mellett látta meg a napvilágot. Ettől kezdve egyre meggyőzőbb érveket vonultattak fel e vélekedés mellett. Egészen a XX. századig úgy tűnt, hogy ez áll közel az igazsághoz, ám a történettudomány ma már egyértelműen a nyugat-magyarországi Savariát tartja Márton szülőhelyének. De vajon honnan ered az a nézet, hogy Szent Márton a mai Pannonhalma közelében született? A kérdést Szovák Kornél, az MTA doktora, egyetemi docens járta körül.
Az írott források közül elsőként egy XI. századi mű, méghozzá Szent István király nagy legendája utal arra, hogy Márton a szent hegy mellett született. Érdekes, hogy Márton szülőhelyeként csupán 1360 után jelenik meg a dokumentumokban. A monostorközeli születési hagyomány legkiteljesedettebb formáját az 1238-ban keletkezett Albeus-féle összeírásban találjuk, melyben felsorolják azokat a helységeket, amelyek Szent Márton szülőhelye körül találhatók. Ezek pedig mind a mai Pannonhalma közelében voltak.
E nézet kialakulásában az iratokban használt helynevek is közrejátszottak, így a Mons Sacer, a Sabaria és a Pannonia. Az utóbbit, a birodalmi tartomány nevét a Pannosa helynévvel hozták összefüggésbe, amely valószínűleg a kelta pan (mocsár) szóból alakult ki. A Sabaria helységnév Szent Mártonnal kapcsolatosan első alkalommal II. Paszkál pápa 1102-ben kibocsátott oklevelében tűnik fel. Váczy Péter középkorkutató (1904–1994) vetette fel először, hogy Sabaria esetleg nem helység-, hanem víznév lehet. A pannonhalmi legenda létrejöttét erősítette a Szent Márton tiszteletére történt monostoralapítás, de az is szerepet játszhatott ebben, hogy így akarták semlegesíteni a győri püspök birtokjogi törekvéseit.
Magyarországon már Szent István korától Szent Mártonnak volt a legnagyobb tisztelete – Szűz Mária után. A köpeny megosztásának első magyarországi ábrázolását Szepeshely társaskáptalanjának pecsétjén láthatjuk. A pannonhalmi konvent XIII. századi pecsétnyomóján (képünkön) valószínűsíthetően az a Sulpicius Severus által ihletett jelenet látható, amikor Szent Márton Maximus császár lakomáján nem az uralkodónak, hanem a kíséretében jelen lévő papnak adja át a kelyhet.
Szent Márton korai tiszteletét nem csak a tárgyi emlékek mutatják. Templomtitulusként Szűz Mária és Szent Miklós után Márton következik – több mint háromszáz esetben. A középkori települések nevei közül száznégy köthető Mártonhoz. A XIII. és XV. század között nem egy esetben előfordult, hogy egy helység régi nevét Szent Márton valamely változatára cserélték. A személynevek is utalnak egy-egy szent tiszteletére. A középkorban a tizenötödik leggyakoribb név, a XIV. századra már minden hetedik név Márton volt. 1720-ban a hatodik, napjainkban a 46. helyen áll a Márton keresztnév. Figyelemre méltó, hogy a budapesti nagycsaládokban ez a leggyakoribb keresztnév.
A Márton-napi népszokások részben az egyházi évhez köthetők, de van, amelyik a gazdasági tevékenységre vezethető vissza. Márton napja cikluszáró és -kezdő napnak tekinthető. A libasült fogyasztását általában a püspökké választás legendájából vezetik le, ám egy középkori galliai liturgikus hagyományhoz is köze lehet. A szent Márton-negyvened böjti időszak ugyanis éppen Márton-napkor kezdődött. Előtte egy jót ettek az emberek, legtöbbször libasültet. A karácsonyt megelőző böjt elterjedése után már csak a sült fogyasztása maradt meg. A lampionos felvonulás eredete az lehet, hogy egy XVI. századi misszálé Márton-napra a „tartóra tett lámpás” példabeszédét írta elő olvasmányként. Napjainkban a megannyi lámpás Márton jó cselekedeteire utal, és a szent követésére szólít minden embert.