Pünkösd ünnepe lök ki bennünket az évközi időbe. Ahogyan az apostolokat is útnak indítja kihívásokkal, sikerekkel, kudarcokkal, mindenféle tapasztalatokkal teli új létezésükbe, úgy taszíthat rajtunk is egy nagyot, hogy nekilendüljünk annak, ami előttünk áll, a hétköznapi életünknek.
Pünkösd azonban nemcsak lendít-lódít rajtunk egy nagyot, hanem kapaszkodót is ad. Számomra a Szentlélek hétköznapi, pünkösdön túli működésének megértéséhez az egyik legjobb támpontot a Veni Sancte Spiritus, az ünnep szekvenciája, az alleluja után énekelt költői szöveg adja. Ezt a gyönyörű verset egy XII–XIII. századi canterburyi érsek, Stephanus Langton írta, magyarra többen is átültették, nem utolsósorban Babits és Sík Sándor.
A Lélek különféle tevékenységeit énekli meg ez a szekvencia, s ha jól figyelünk rá, megérthetjük, hogyan és hol érdemes keresnünk a Szentlélek jelenlétét, működését. Olyan élethelyzeteket vesz számba ez a szöveg, amelyek akár ismerősek lehetnek számunkra: a fáradság, a hőség, a zokogás, a szenny, a szárazság, a sebzettség, a merevség, a fagyottság vagy épp a tévutak szerepelnek benne. A Lélek számára nem ismeretlen és megközelíthetetlen állapotok és helyek ezek. Ott jár-kel, jelen van bennük mint enyhülés, oltalom, vigasztalás, tisztaság, gyógyulás, hajlékonyság, melegség, útmutatás.
Feltehetjük a kérdést: hová fordítjuk a tekintetünket, hol időzik a figyelmünk? Annál, ami lehúz, vádol, vagy annál, ami, aki előrevisz, fölemel, vigasztal és elevenít minket? Ez a szekvencia hívás arra is, hogy hétköznapi életünket, létünk hétköznapiságát újra akként tekintsük, ami mindig is volt és lesz: a Szentlélek működése terepeként.
Jöjj áldott vigasztalás, / drága vendég,
lelkitárs, / legédesebb enyhülés:
fáradságra nyugalom, / hőség ellen oltalom,
/ zokogásban könnyülés!
(…)
Mosd, amit a szenny belep, / öntözd, ami
eleped, / seb fájását csillapítsd;
ami dermedt, élesztgesd, / ami fagyos,
melengesd, / ami hibás, igazítsd!
(Babits Mihály fordítása)
