Mi, öntudattal bíró emberek különleges helyet foglalunk el a teremtésben. A negyedik eucharisztikus imában büszkén imádkozzuk: „az angyalokkal együtt mi is, és szavunk által minden teremtmény a világon, ujjongva áldja szent neved”.
Előfordul azonban, hogy mi is épp a teremtés iskolájában tanulunk Isten felé fordulni, s felé kitárt karjaink meghosszabbításává válnak a természet és az ember alkotta világ dolgai. Ezek színt és súlyt adnak hangunknak, kifejezik, elmélyítik, érzékeink bevonásával kitágítják az olykor megkopott szavak börtönébe zárt dicsőítést, vagy épp helyettünk is imádkoznak, mint a templomokban meggyújtott gyertyák, mécsesek.
A tömjén elégetése, a belőle felszabaduló illat és az egyenletesen felfelé szálló füst az istenség felé forduló ember eszköztárában ősidők óta az egyik legfontosabb gesztus; nagyon sok vallás ismeri, és támaszkodik rá imájában. Az Indiában és a Közel-Keleten őshonos tömjénfa kérgének megsértésekor kiválasztódó gyantás, mézgás, illóolajokat is tartalmazó anyag képezi az alapanyagát.
A Tóra által leírt istentiszteletben a Szentek Szentje előtt álló aranyozott akácfa oltáron égette el Áron reggel és este a tömjént is tartalmazó növényi eredetű illatszerkeveréket (Kiv 30,1–10). Mivel nehezen beszerezhető, nemes anyagról volt szó, ezért használatához nyilvánvalóan kötődött a tisztelet érzése: nem akárkinek, egyedül Istennek járt ki a tömjén elégetése, profán használatát éppen ezért szigorúan tiltották is (Kiv 30,37–38).
A keleti liturgiában a tömjén hétköznapi résztvevő, míg a latin Egyház ritkábban, csak ünnepélyesebb alkalmakkor hívja segítségül a tömjénezőt. Tömjénfüsttel illetjük az eucharisztikus liturgia kezdetén az oltárt, majd az evangéliumoskönyvet. Az adományok előkészítése során megtömjénezzük az oltárra helyezett kenyeret és a bort, de ugyanígy a liturgiát vezető szolgálattevőt és a gyülekezetet is: ezek mind Isten képét hordozzák, Isten befogadására készülnek a liturgiában működő Szentlélek által, így kijár nekik a tisztelet.
Az Egyház esti imádságát kezdetektől megihlette a 140. zsoltár: „Szálljon föl színedhez imádságom, mint a tömjén füstje, kitárt kezem legyen előtted esti áldozat!” A Jelenések könyve pedig az égi liturgia leírásában használja a tömjén képét a szentek imádságaira. Hagyományosan a laudesben Zakariás éneke, a Benedictus, a vesperásban pedig Mária hálaéneke, a Magnificat éneklése közben tömjénezzük meg az oltárt.
Ez a természet által alkotott, és az ember által felfedezett és begyűjtött illatszer itt elsősorban Isten felé fordulásunknak ad fogódzót. Nem pusztán kifejez, hanem része is az imánknak. Mintegy kitárt kezünk folytatása. A nehézkedésnek kitett testünk, lankadó figyelmünk és megfogyatkozó buzgalmunk néha elveszi a bizalmunkat abban, hogy imáink célba érhetnek. A vidáman, illatosan és mondhatni zavartalanul füstölgő tömjén legyőzi nehézkedésünket, lankadtságunkat, és visszaadhatja az ima értelmébe vetett bizalmukat: hogy ne fogadná imánkat Isten jó szívvel, ha mi őszintén fordulunk felé?
