Párbeszéd a liturgiáról

Amikor megkopogtatunk, kocogtatunk valamit, gyakran az anyag minőségre vagyunk kíváncsiak. Megütögetjük a falat, hogy érzékeljük, van-e üreg a vakolat mögött; vannak, akik arra esküsznek, hogy görögdinnyét is kocogtatás alapján érdemes vásárolni: amelyik jól kong, az édes. Az orvos is kocogtatja a mellkasunkat, hogy figyelmes hallgatás útján, az onnan jövő zörejek alapján következtetésre jusson, mi is lehet a gond.
Erőteljesebb ütéseket mérünk arra a tárgyra, amit fel akarunk törni, hogy a belsejében lévő dologhoz hozzáférjünk. A harkály így dolgozik a fa kérgén, de mi is így törjük fel a diót, mogyorót, mandulát, hogy az ehető gyümölcsöt megkapjuk, vagy épp így törjük szét a malacperselyt, hogy a megtakarításainkhoz hozzájussunk.
Kopogtatunk annak a lakásnak, helyiségnek az ajtaján, ahová bebocsátást szeretnénk nyerni. Nem törünk rá a szoba tulajdonosára, a bent beszélgetőkre, hanem megvárjuk, amíg szólnak, hogy mehetünk.
Vannak helyek, amikhez nem férünk hozzá olyan könnyen, dolgok, amelyek sokadik pillantásra sem tárulnak fel előttünk. Rejtve maradnak. Hányszor futunk bele abba a tapasztalatba, hogy valakit ránézésre teljesen tévesen ítéltünk meg. Néha túl későn derül fény ítéleteink elhamarkodott mivoltára. Nemritkán saját mozgatórugóinkkal kapcsolatosan is tévesek az ítéleteink. Életünknek ezt a nehezen belátható, mégis központi helyét a Biblia szívnek hívja. „Kifürkészhetetlen az ember szíve” mondja a zsoltáros (Zsolt 64,7). Az a hely, ahonnan a jó ember jót, a gonosz pedig gonoszat hoz elő (Lk 6,45).
A mellverés ősi bibliai gesztus. A töredelem jele. A templom hátuljában megálló, bűneit megvalló vámos ezzel a gesztussal tesz vallomást: „Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz”. Ez a megigazulás záloga lesz számára. Nem melldöngető büszkeség – „Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan….” – ami elég önmagának (Lk 18, 11).
A liturgiában a szentmise elején bűnbánatot tartunk, és közös vallomással adunk ennek hangot, amit a mellverés gesztusával kisérünk. „Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.” Töredelmünket fejezzük ki, hogy ma, amikor az ő szavát halljuk, ne keményítsük meg szívünket, hanem annak bűneinkből, tévedéseinkből odasült burkát ő törhesse szét (95. zsoltár). Mintha szívünk kemény kérgén keresztül szeretnénk bejutni oda, ahol jók vagyunk, mert Isten ott lakik bennünk. De amikor mellkasunkon kopogtatunk, mintegy Isten, „a szívek és vesék vizsgálója” (Jer 11,20) szintén ott kopogtat a mi kezünkkel. Hallgatja, mi van odabent. Mint a jó orvos, tudja és gyógyítja betegségeinket. És abból, amit ott hall, túl ezen a vastag falon, szívünk dobbanásaiból kihallja azt az eredeti jóságot, ami ott lakozik bennünk. Segít széttörni a rárakódott burkokat, hogy visszatalálhassunk hozzá. Bebocsátásért kopogtat. Tulajdonképpen a mi bebocsáttatásunkért. Ez a töredelmes mellverés megigazulásunk kulcsa, gyógyulásunk záloga. Ezt nem mi adjuk magunknak. Kapjuk. Nem így jöttünk, de így térünk haza. Tördelem nélkül nem megy. Közösen kifejezett töredelmünk – ami eleve kizár minden ítélkezést, akár magunk, akár mások fölött – az irgalom útját nyitja meg szívünk és Isten szíve között: az Eucharisztiában.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..