Keresztény életünk egyik leginkább zavarba ejtő paradoxona, hogy Isten, akit szeretünk, akinek szolgálatába szegődünk, akit meg szeretnénk ismertetni a többi emberrel, láthatatlan. Az imádkozó ember ősi élménye, hogy annak, aki Isten világába be akar lépni, nem az egyértelműségek, a világos válaszok, az elvágólagos, jól körülírható tapasztalatok jutnak osztályrészül, hanem a lélek sötét éjszakája, tapogatózás, a vigasz és vigasztalanság órái: vagyis a kontroll kikerül kezeink közül, és bizalommal át próbáljuk adni magunkat az élő Istennek. „Érzék nem hat rejtekébe, itt csak élő hit lát jól” – énekeljük Aquinói Szent Tamással. Hogyan kerülhetünk kapcsolatba, párbeszédbe azzal, akit nem látunk?
A liturgia jelei, szavai, gesztusai mind Istentől adott kapuk, amelyek az ő világára nyílnak. Érzékelhetően megjelenítik és meg is valósítják az ő cselekvését, erejét, üdvösségét. Támaszt jelentenek tapogatózásunkban.
Az egyház ősi hite, hogy a liturgiában – legyen az a zsolozsma imádkozása, a szentmise vagy a szentségek ünneplése – a keresztény közösség és a mennyei Egyház együtt ünnepel, ahogyan a 137. zsoltár kifejezi: „Angyalaid színe előtt zengek zsoltárt néked.”
Szent Benedek, amikor tisztelettudó magatartást kér a zsolozsmában, erős, és kételkedéstől mentes hitet vár szerzeteseitől: „Hisszük, hogy Isten mindenütt jelen van, de […] ez a hit a legerősebb és minden kételkedéstől mentes legyen akkor, amikor az istenszolgálaton veszünk részt.” (Regula 19. fejezet). Isten jelenléte az az egyértelműség, amely minden liturgiánk erejét, hitelét adja.
A mennyei és földi Egyház párbeszédének legkiemelkedőbb pillanata a szentmisében a Sanctus (Szent vagy) éneklése. Megelevenedik Izajás látomása az egymásnak kiáltozó angyalokról: „És harsány hangon mondogatták egymásnak: »Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!«” (Iz 6,3). Isten színe előtt állunk, mennyeiek és földiek, szabad dicsőítéssel válaszolva fönséges és titokzatos jelenlétére.
