Párbeszéd a liturgiáról

Sűrű volt ez a karácsonyi idő, amelynek nemrégiben értünk a végére. Ahogyan visszaereszkedünk a hétköznapok sodrába, felmerül a kérdés: mi marad az ünnepből?
Pilinszky Jánosnak épp az Új Ember hasábjain megjelent szilveszteri sorai jutnak eszembe, amelyeket tulajdonképpen tágabban is érthetünk: „Nem csoda aztán, ha újév napja sokak számára a kijózanodás szürke szomorúságával egyenlő.” Vajon január, az évközi idő a szürke kijózanodásé, vagy van valami, amit továbbvihetünk abból, amiből a karácsony során töltekeztünk?
Amikor ünnepelünk, az idő szövete mintha tömöttebbé válnék. Másképp telnek a percek, jelentőségteljessé lesznek, hiszen a lényeg, ami figyelmünk középpontjába kerül, az örökkévaló dolgokkal, magával az Örökkévalóval állít kapcsolatba bennünket. Szemünk megnyílhatott, az időnek ebben a másik, lényeggel telített folyásában lehetőséget kaptunk arra, hogy a betlehemi jászolnál, a Gyermek mellett időzve létünk alapját ismerjük fel: a testünket-lelkünket csodálatos cserével magáénak tudó Istent.
Ünnepelni nem lehet mindig. A hétköznapnak viszont nem kell szürkének lennie. Ünnepelni lehet „féktelenül, pogány szívvel”, úgy, hogy túlkészülünk, vagy a titok mellett eltivornyázunk. Hétköznapjainkba azonban továbbvihetjük az ünnep figyelő szívét, amely a csodát most már nem a rítusban, szövegekben, fényekben keresi, hanem azokból merítve az élet apró dolgairól, gesztusairól, találkozásairól lebbenti fel a fátylat. A megtestesülést megünnepeltük, most pedig finom, ünnepben érlelt figyelemmel tetten érhetjük azt a mindennapjainkban.