Párbeszéd a liturgiáról

Nagyon szép a gyertyagyújtásnak is nevezett fényliturgia, amit adventi szombat vagy vasárnap esténként tartunk, többnyire zsolozsma keretében. Ilyenkor a Jézusra vonatkozó Izajás-jövendöléseket énekeljük. A templom sötétje a választott nép várakozását, de az egész világ megváltás utáni sóvárgását is magába sűríti. A mi várakozásunkat, kielégületlenségeinket, ürességeinket is Isten elé hozzuk.
Az adventi vasárnapok szövegei végig­kísértek minket ennek az időszaknak minden regiszterén. Ha az advent első vasárnapjának kezdőénekében „Istenhez emeljük lelkünket”, valamiképpen egyéni imánk kap közös hangot. A második vasárnapon már közösségként jelenünk meg: „Sion népe: íme, jön az Úr, hogy megmentse a nemzeteket”, és azokról a kiegyenesedő utakról, föltöltött völgyekről hallunk, amelyek a vigasztalást váró nép és Isten közötti akadályok eltűnését jelentik. Advent harmadik vasárnapja az öröm hangján indul (ezért hívjuk Gaudete-vasárnapnak, és kap külön liturgikus színt, a rózsaszínt): „Örüljetek az Úrban szüntelenül, (…) az Úr közel van!” Végül a negyedik vasárnap a megnyíló egek képével köszönt be: „Harmatozzatok, egek, onnan felülről, és ti, felhők, hullassátok közénk az Igazat! Nyíljék meg a föld és teremje az Üdvözítőt!” Nem hiába olvassuk ilyenkor az örömhírvétel evangéliumát: Mintha Mária készsége és termékenysége az egész világ készségét fejezné ki: Isten alkalmassá tette a világot, hogy befogadja egyszülött Fiát.
Advent útja az öröm, a készség, a figyelem útja. Hagyjuk, hogy az istentisztelet sötétségén, fényein, énekein és szövegein keresztül Isten szelíden magához vonjon bennünket!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..