Novemberben a négy úgynevezett patriarkális bazilika közül háromnak a fölszentelését is ünnepli az Egyház: november 9-én a Lateráni bazilikáét, amely a pápa, Róma püspöke tulajdonképpeni székesegyháza, november 18-án pedig a Szent Péter- és a falakon kívüli Szent Pál-bazilikákét, amelyek szintén részesednek a pápai szék tekintélyéből.
A köznyelvben gyakran keveredik egymással a bazilika és székesegyház elnevezés. Noha a bazilika szó (a görögből: királyi csarnok) eredetileg egy középülettípust és
-formát jelzett, Nagy Konstantin korától kezdve egyre inkább a keresztény templomokra alkalmazzák, majd a kora középkortól a templom rangját, fontosságát is jelzik vele. Később bizonyos, nem feltétlenül püspöki templomok afféle pápai kitüntetésként, kiváltságképp kaphatják meg a bazilika címet.
A székesegyház ellenben a püspöki székhely és az egyházmegye főtemploma, és mint ilyen a helyi egyház (vagy más teológiai érzékenységek szerint részegyház) életének szíve. Nevét – katedrális – a benne található püspöki székről, a katedráról kapja, és a püspök az egyetlen, aki a katolikus szokás szerint székében helyet foglalva szólhat a gyülekezethez. Ez az ősegyházba nyúlik vissza, amely mélyen az apostolok tanúságában gyökerezik, és az ebből táplálkozó hagyomány örökösének vallja magát. A püspök ebben az összefüggésben annak a hiteles szónak a hordozója, letéteményese, amely lehetővé teszi, hogy ebben az apostoli hagyományban és közösségben megmaradjunk. Ő a tanító, a közösség vezetője, és mint ilyen, Krisztusnak, az egyetlen igaz Mesternek megjelenítője.
Ennek a püspöki szolgálatnak liturgikus szimbóluma a katedra, ami nem pusztán a liturgiát vezető pap helye, hanem annak a Krisztusnak a tekintélyét jeleníti meg, akit a püspök képvisel, és akit tanításával és életpéldájával is tisztel.
