Családjaink vagy közösségeink életében vannak olyan kitüntetett helyek, témák, ügyek, amelyek érzelmileg különösen is megérintenek bennünket: örülünk, ha ezekkel kapcsolatosan elmondhatjuk a véleményünket, vagy érvényesíthetjük akaratunkat és elképzeléseinket. Egy közösség vagy egy család tagjai akkor boldogok, ha azt tapasztalják: meghallgatták őket, megértették az adott kérdéssel kapcsolatos szempontjaikat és érzéseiket, ha figyelembe vették véleményüket, és ha jó szándékot vélelmeznek róluk. A vélemények ütköztetése persze fájdalmat is okoz. Egy közösségi vagy családi döntés pedig nem mindig szül osztatlan örömöt. Olykor kompromisszumot kell kötni, el kell engedni elképzeléseinket, bele kell állni a közös döntésbe. Mindig lesznek békák, amelyeket valakinek le kell nyelnie. Az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy ezt figyelmes párbeszéd, vagy a másik ember álláspontjára érzéketlen tekintélyi szó előzi meg, hogy a másik véleményének tisztelete vagy épp annak lebecsülése övezi. A legjobb döntés az, amelyben valamilyen szempontból minden fél győztesnek érzi magát.
Miért írom ezt egy liturgikus jegyzetben? A Katolikus Egyház életének egyik, ha nem a legkitüntetettebb terepe a liturgia. Ez a téma érzelmileg szinte mindenkit érint, mindenkinek köze van hozzá. Bencés közösségünkben, ahol pedig viszonylag egységes liturgikus kultúrában és látásmódban nevelkedünk és osztozunk, nemegyszer előfordul, hogy késhegyig menő vitákat folytatunk egy-egy apró istentiszteleti részlet kapcsán, amit aztán sokszor körbejárunk, végigrágunk, míg végül születik egy közös döntés. Rendjén is van ez így, hisz életünk egy fontos részét közösen imádkozva töltjük a templomban. Ha egy kis életközösségben így megy ez, természetes, hogy az Egyház nagy életközösségében is egymásnak feszülnek a liturgiával kapcsolatos vélemények, álláspontok. Az utóbbi évtizedek nagy témája a II. vatikáni zsinat utáni liturgiareform, annak sikeressége, sikertelensége, továbbvitele vagy épp visszafordítása. Legutóbb épp arról írtam, hogy Ferenc pápa hitet tett a reform mellett. Olykor párbeszéd helyett sajnos hatalmi játszmák, befolyásolási törekvések kerültek előtérbe a régi vagy az új liturgia harcosai részéről. Az egyik vagy a másik oldal a maga akaratát, látásmódját akarta ráerőltetni az egész közösségre, nem a szeretet és a megértés, hanem a hatalom és a kizárólagosság jegyében.
Nem a középkori társadalomban élünk, az Egyház életére sem alkalmazhatók középkori minták. Ma már olyan, kulturálisan és gondolkodásában is sokszínű egyházi közösség vesz körül minket, amelyen nem kérhető számon a formai egyöntetűség. Talán, kicsit az események nyomában, a döntéshozóknak is jó lenne végiggondolniuk, hogyan ünnepelhető legitim módon a sokféle közösség realitásának, érzékenységének megfelelő, egységes veretű, mégis a sokféleséget figyelembe vevő liturgia, úgy, hogy a hit egységét és a kommuniót mindenképp megőrizzük.
