Az ige liturgiájában ez a csúcspont az evangélium meghirdetése, amit az alleluja éneklése vezet be: a feltámadás győzelmi dala ez, amelyet a keresztények húsvét éjjeltől a következő nagyböjtig szüntelenül énekelnek. Hitünk szerint az örömhírt a liturgia jelen idejében a feltámadt Krisztus adja tudtunkra. Ő lesz gyülekezetünk vendége, aki az evangélium meghirdetésekor belép gyülekezeteink zárt ajtóin és falain, kopogtat szíveinken, és megszólít bennünket.
Érkezésére ezzel a győzelmi énekkel az ajkunkon készülünk, állva, ami a felövezett, Urukat váró szolgák testtartása. Az evangélium csukott könyvét a felolvasóállványnál felüti az olvasó pap vagy diakónus, és „az Úr legyen veletek!” köszöntéssel emlékezteti a gyülekezetet arra, hogy most Krisztus által egybegyűjtött népként hallgatják őt magát. A könyv kinyitása a feltámadás pillanatára is emlékeztet bennünket: a holt betű sírjából életre kel az Ige, amely már nem egy könyv lapjai közt pihen, hanem a hívők szívében válik elevenné.
A felolvasást megelőző felkiáltások („Dicsőség neked, Istenünk!”) – az úgynevezett akklamációk – a pillanat ünnepélyességét adják meg, és az egyes szám második személy használatával a jelen való Istenbe vetett hitünket erősítik. Az örömhír elhangzása után egy párbeszédes felkiáltás hangzik fel: „Ezek az evangélium igéi! – Áldunk téged, Krisztus!” – ahol már személyesen a körünkben jelen lévő Föltámadottat szólítjuk meg, áldjuk őt, válaszolva arra az örömhírre, amit aznap hallanunk adatik.
Ha az evangélium felolvasását nem övezzük kellő ünnepélyességgel, énekkel, örömmel, aligha fogunk párbeszédbe kerülni ezzel a sírból életre keltő, elevenítő jelenléttel.
