Ebbe a „másik” térbe pedig a templom kapuján, ajtaján át lépünk be, amelyről tudjuk, hogy nem pusztán egy többé-kevésbé „díszes nyílászáró”, hanem Krisztus Urunk szimbóluma is: „Én vagyok a juhok számára az ajtó. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül” (Jn 10, 9). Minden ajtó dimenzióváltó valóság: az ajtóhoz képest van kint és bent, és e kettőt az ajtó választja el egymástól; az ajtó mindig a váltás és a változás kieszközlője is: például egy fűtött épületben télen az ajtóban vesszük le a havas utcai ruházatot, majd onnan távozva visszavesszük azt.
Megérkezünk tehát a templomhoz, belépünk, vagyis átlépünk egy határt, ahol változásnak kell végbemennie bennünk: valami kint marad, más valóságokat pedig beviszünk magunkkal a templom terébe. Kint kell hagynunk mindazt, ami akadályozna abban, hogy imádkozzunk, hallgassunk és meghallgassunk, figyeljünk, elmélyedjünk. Ezért is célszerű korábban érkezni a szertartásokra, mert így van időnk és lehetőségünk arra, hogy még a templomon kívül vagy oda belépve hátul kiszellőztessük magunkból a zavaró gondolatokat, megbékítsük, lecsendesítsük esetlegesen háborgó érzelmeinket, valamint hogy tudatosítsuk magunkban, mi az, amit viszont nem hagyunk kint, hiszen ide hoztuk. A templomba sose lépjünk „üres kézzel”: a misére szeretettel jöttünk, elhoztuk az Úrnak az iránta való vágyainkat, az örömeinket, a kéréseinket, de elhoztuk miseszándékainkat is: kiért, miért ajánljuk fel ezt az áldozatot, amelyben a mi mindennapi áldozataink is beteljesülnek, értelmet kapnak. A mise – ahogyan Nagy Szent Leó pápa fogalmaz – így lesz „szent csere”, a változás és megváltozás terében, a templomban.
