Ternyák Csaba szentbeszédében szólt arról, hogy nemcsak a szentelendő pap, hanem a püspök életében is nagy ünnep a papszentelés. „Úgy tekintek rátok, paptestvéreim, mint segítő támaszra az üdvösség nagy művének szolgálatában” – mondta. A főpásztor úgy fogalmazott: „Adná Isten, hogy a Matyóföld, melynek vallási élete ma is a hívek mély hitéről és Isten iránti szeretetéről tanúskodik, ismét bőségesen teremjen hivatásokat az Egyháznak. Ehhez megújulásra, lelkesedésre, a hivatások megbecsülésének újfajta kultúrájára van szükség, arra, hogy a családok és a közösségek egyaránt kitüntetésnek tartsák, ha körükből valaki Isten és az Egyház szolgálatára kap meghívást.”
„Nagy bizalommal és reménnyel tekintek lelkipásztori szolgálatod elé – fordult Liga Konrádhoz a főpásztor. – Megértetted, hogy a mai nap nem valaminek a beteljesedése, hanem a kezdete annak az életre szóló kalandnak, amelyre Jézus Krisztus hívott téged. Ne csak a nyájhoz tartozókra legyen gondod, hanem az istenkeresőkre is.”
A szertartás után Liga Konrád így nyilatkozott: „Hosszú utat tettem meg, nem volt egyszerű a hitre térnem. A szentelés alatt is a hála és az öröm érzése kísért, mély lelki béke és boldogság járt át. Azzal, hogy a papi rendbe kerültem, több eszközt kaptam a küldetésem teljesítéséhez: gyóntathatok, szentmisét mutathatok be, s ez erősít engem és a híveket is. Tüzet és lángot szeretnék vinni az elesett embereknek.”
Az újonnan felszentelt pap így vall magáról és hivatásáról: „1992. július 27-én születtem Egerben. Mezőszemerén lakom, itt végeztem el az általános iskolát, majd Egerben folytattam a tanulmányaimat, a Kossuth Zsuzsanna Egészségügyi Gimnáziumban. Nem volt könnyű igent mondanom Jézusnak; hívó szavát is későn hallottam meg. Egyszerű családból származom, szüleim egyszülött gyermeke vagyok. A hittel az általános iskola felső tagozatáig nem volt kapcsolatom. A változás akkor következett be az életemben, amikor a későbbi hitoktatóm meghívott hittanórára. Ott megérintett a baráti légkör, amely körülvett, ezért rendszeresen látogattam az órákat. Az egyik ilyen alkalommal nagyon szíven talált egy mondat: »Ő már előbb szeretett.« Akkor még megmagyarázhatatlan volt számomra ez az érzés, nem értettem mi is ez. Csak annyit tudtam, hogy közeledni akarok e felé a szeretet felé. De hogyan? Még meg sem voltam keresztelve. Féltem és zavart ez a helyzet, de az akkori káplán atya és egy számomra kedves plébános sokat segített. Elindítottak az utamon, ma már látom, hogy a hit és az istenkapcsolat útján. Így tizenhét évesen részesülhettem a beavató szentségekben. Hosszas vívódás és sok lelki beszélgetés után rádöbbentem arra, hogy szolgálni akarom ezt a szeretetet, és az övé akarok lenni. Beadtam a jelentkezésemet az egri szemináriumba, ahol formálódni kezdtem arra a hivatásra, amelyet Istentől kaptam.
2016-ban érsek atya diakónussá szentelt, majd Jászberénybe helyezett gyakorlatra. Az éves diakónusi szolgálat után nem lettem azonnal áldozópap, mert valamit még Istennek akartam adni a szentelésem előtt. Az elmúlt időszakra visszatekintve hálás vagyok, hogy fejlődhettem az önismeretben, és erősödhettem a hitemben. Így még inkább odaadhatom magam annak, aki meghívott, hogy a tanítványa legyek. Kérem a kedves testvéreket, kísérjenek imáikkal utamon, hogy méltón őrizhessem a papságban azt, amit a jelmondatom magában foglal: »Megtaláltam, akit szeret a lelkem, belekapaszkodtam, és nem engedem el.«” (Én 3,4)
Forrás: Egri Főegyházmegye
Fotó: Tóth Mária
