Szent Lőrinc diakónus és vértanú (Augusztus 10.) – Szent Lőrinc II. Sixtus pápának (Krisztus után 257-258) volt kedves diakónusa. Feladata nemcsak a liturgiában való segédkezés volt, hanem a szegények szolgálata is hatáskörébe tartozott. Lőrincet tüzes rostélyon megégették, és a közelben eltemették. Egy Ciriaca nevű keresztény özvegyasszonynak a közelben volt sírtelke, és felajánlotta, hogy oda temessék el Lőrincet. Nagy Konstantin császár Krisztus után 330-ban nem a vértanú sírjára, hanem melléje épített templomot.

A liturgia többféle nyelvezetet használ, ezek egyike a testnyelv: amikor testünkkel, mozgásunkkal, gesztusainkkal vagy éppen öltözékünkkel közlünk valamit. Az öltözék sokféle célt szolgál: egyszerre dísz, ékesség és védelem, s egyben utalhat egy hierarchikusan tagolt közösségi cselekvés egészében betöltött szerepünkre is.

A belterjes gőg butasága merészkedik ilyen kijelentést tenni Jézusról: „Ismerjük az apját, meg az anyját” (Jn 6,42). Ugyan mit ismertek? Mit tudtok Józsefről, Máriáról? Mit tudtok az ő titkukból? Mit a fogantatás titkáról, Betlehem titkáról, a jászolról? A jászolról, mely teljességgel a keresztre mutat, ahol önmagát adja Jézus eledelül a „világ életéért” (Jn 6,51-52). De a jászol, a barmok etetője, nem élettelen eledelt kínál, hanem eleven életet, ahogyan az önmagát feláldozó Jézus éppen halálában lesz örökkön élő áldozattá (III. húsvéti prefáció).

Jézus így tanít a kafarnaumi beszédben: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, és aki bennem hisz, nem szomjazik soha” (Jn 6,35). Krisztus Isten bölcsessége, éltető szava, örömhíre, amely táplálja az ember igazságra, szeretetre, az élete értelmére éhes lelkét. Ahogyan az ószövetségi Szentírás már előre jelezte: „Az értelem kenyerével eteti, a bölcsesség vizét nyújtja neki italul” (Sir 15,3). Így szól a Bölcsesség: „Gyertek, egyetek a kenyeremből!” (Péld 9,5) „Ti szomjazók, gyertek a vizekre mind! Vegyetek ingyen gabonát, és egyetek!… Hallgassatok rám, és élni fog lelketek!” (Iz 55,1-3)