Velencét mindenki ismeri. Még az is, aki sosem járt ott. Hiszen a város mindannak jelképe, ami egy ember szívében a romantikus csodavilág. Igaz, Velence valóságos létezése sem mellékes tény. Már csak azért sem, mert süllyedése néhány évtizede komoly fejtörést okoz a szakembereknek.
Az aggasztó demográfiai helyzetet – Magyarországon és Európában – csakis a keresztény gyökerekhez való visszatérés orvosolhatja: ha mind többen belátják, hogy a gyermek nem teher, hanem áldás.
A Szépművészeti Múzeumban látható a XVI. századi németalföldi művész, Frans Floris rajza, A tapintás allegóriája. A művészettörténet megjegyzi, hogy a festőt követve a kortárs Cornelius Cort rézmetszetsorozatot készített. A Floris–Cort-sorozat ihlette aztán azokat a grafikai műveket, amelyeken az emberi érzékeket női alakok személyesítik meg, a háttér két oldalán pedig bibliai jelenetek láthatók.
„Beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút, fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely” – olvastam valahol Szabó Magda igencsak találó gondolatát.
Minden hívő emberben felmerül – talán nem is csak egyszer –, hogy hogyan egyeztethető össze Isten jósága és szeretete a szenvedéssel. Megoldhatatlannak tűnő problémával állunk szemben.
Az idősebbek még emlékezhetnek az általánosan kötelező iskolai hitoktatás megszüntetésére, a náluk valamivel fiatalabbak viszont aligha tudhatják, miről van szó. A gyermekeiket iskolába kísérő még fiatalabbak pedig azzal találkoznak, amiről szüleiknek fogalmuk sincsen, s amit nagyszüleik már majdnem teljesen elfelejtettek.
Mit tudtok rólunk? – mintha ezt kérdeznék a készülődő, egymással kedélyesen beszélgető, a Bárka színpadát ruganyosan belakó fiatal színészek, amint az előadás előtt időnként kinéznek ránk, nézőkre. Kik a felelősök? – kérdi a szemük.
Beszélgetés Varsányi István karnaggyal – Sajátságos magyar rendeződésnek is mondhatnánk, amikor egy gazdag birtokos cserét kínált. Amint Grassalkovich Antal Pest városának felajánlotta a Kőbánya és Rákoskeresztúr határában lévő földterületét Pest városának – 1739-ben, a szentlőrinci és gubacsi határért.